0

Hadik / Űrpiknik / Hab

írta Nikodémus

Hadik – Bevágtatott hát a mozikba a nemzeti filmgyártás új irányának egyik első példánya, és mint ilyen, hálátlan szerepre van kárhoztatva. Mint ahogy a Vajna-korszak első hírmondóit (épp tíz éve), úgy a Hadikot is túlzott ellenszenv fogadta, ami utólag is rengeteget fog rontani a megítélésén. Pedig Szikora János becsülettel odatette magát, színházi rendezőként ennyi tellett tőle. Nem is itt van a baj, s nem is ott, hogy a magyar huszárlegendárium legdicsőbb hőstettét gyakorlatilag puszta akciófilmként próbálják nekünk eladni. Kis-Szabó Márk forgatókönyvíró valamit nagyon benézhetett, mert hiába a kiváló színészek (Trill Zsolt, Molnár Áron, László Zsolt), az érvényes jellemábrázolás sajnos nem helyettesíthető pár bombasztikus snittel és néhány békés idill-jelenettel. Érezhető, hogy ekkor a kamera is sutább, a jelenetezés is gyengébb: manapság már nem elég egyszerűen bemutatni, hogy a hős harcosok a csaták szünetében csipkelődő haverok, boldog családapák vagy kedélyesen poharazgató bajtársak. A személyes bosszú motívuma ide-oda lengedezik a cselekményvázon, a finálé pedig, tele következetlenséggel, tényleg alaposan lerontja az összképet. A látvány persze rendben van (látszanak a filmre költött milliárdok), a csaták izgalmasak, de még mindig egyetlen érvényes magyar huszárfilmünk van: Sára Sándor 80 huszárja.

Olvasd tovább

0

Vádbeszéd a gazdagok ellen? – Újkeletű kapitalizmus-bírálat Hollywoodban

írta Nikodémus

Nem lehet véletlen: az utóbbi egy-másfél évben sorra mutatnak be olyan filmeket, melyek több-kevesebb (jobbára több) indulattal kritizálják a jelenkori gazdasági-társadalmi elit életmódját. Mark Mylod, Rian Johnson és Ruben Östlund persze nem jókedvében kanyarít antikapitalista üzenetet legújabb filmjébe, ám kétséges, hogy bírálatuk – túl a mindig izgalmas nyomozáson vagy a tettes megérdemelt leleplezésén – többre jut-e felszínes demagógiánál.

Olvasd tovább

0

Férfibánat, szőlőpárlat – Bor és lélek a filmvásznon

írta Nikodémus

Mondják, a jó bornak lelke van. S ha lelke, akkor kultusza is, mi több, kultúrája. Ez azonban nehezen vihető filmvászonra, hiszen egy pohár bor elfogyasztása, a nyomán meginduló társalgás talán a legintimebb dolgok egyike a világon. Nem véletlen, hogy a filmvilág nehezen birkózik a témával: Hollywoodból nézve a bor jellegzetesen európai találmány. Vágyott-csodált, ugyanakkor kissé értetlenkedve figyelt egzotikum a mennyiségi expanzió mítoszának országából. Mai étlapunk ezért vegyes, ahogyan egy igazi borkóstolóhoz illik: könnyedtől a testesig járjuk végig az utóbbi idők borfilmjeit.

Olvasd tovább

0

Röviden: The Trip to Spain (2017)

írta Nikodémus

Rob (Rob Brydon) és Steve (Steve Coogan) régi haverok. Gyerekkoruk óta ismerik egymást, együtt voltak jóban-rosszban, s most gasztrotúrára indulnak – immár harmadszor. Az úti cél ezúttal Spanyolország: a katalán kolbász, a tapas, a füstölt-főtt sonka és a könnyű, mediterrán borok hazája. Hőseink nekivágnak, s közben be nem áll a szájuk.

Rob és Steve tulajdonképpen önmagukat játsszák: Michael Winterbottom rendező egyik őrületes vígjátékának forgatásán annyira egymásra találtak, hogy közösen improvizált jeleneteikből nőtt ki a mára kultikussá vált gasztro-filmsorozat. A Trip-trilógia darabjaitól ezért nem érdemes összefogott narratívát, netán nagy tanulságokat várnunk: színészeink alapvetően a szituációs komédiázásban jeleskednek, melynek elsődleges eszközei a jórészt rögtönzött, és így spontánnak, életszagúnak ható párbeszédek. S persze nem kell a szomszédba menni egy kis ego-fitogtatásért vagy enyhe ripacskodásért: Brydon és Coogan kedves bájjal teszik lóvá egymást és önmagukat, eljátsszák a sértődöttet, majd teátrálisan megbocsátanak, s miközben Michael Caine akcentusának parádés utánzásán, lökött összeesküvés-elméleteken, parádés okfejtéseken vagy mulattató közhelyekbe fullasztott életbölcsességeken nevetünk, olykor-olykor elgondolkodunk: ilyen volna egy jellegzetesen nyugati kultúrkör-beli értelmiségi élete?

Rob és Steve hazavágyik: előbbi nemrég alapított családjától búcsúzott el, utóbbi pedig (újra) egyedülálló nőcsábászként elárvult gyerekére próbál figyelni, miközben új ügynököt keres magának. Winterbottom a szikrázó dialógusok és a kulináris élvezetek mellé csendesen felsorakoztatja a társas magány, az elidegenedés és az életközepi válság dilemmáit, ám szerencsére nem fest túl komor színekkel: sorozatának legfrissebb darabjából is szívmelengető életigenlés sugárzik. No és a gasztrokultúra féktelen dicsérete.

(Megjelent: A Szív, 2018. június)

Olvasd tovább