Bergman szigete (Bergman Island, 2021)

írta Nikodémus

Talán fizikai és/vagy mentális képességeink csökkenése. Talán az egyre gyakoribb nosztalgiázás. Talán a kompromisszumok csendes megszaporodása. Talán néhány nehezen megélt veszteség, alig gyógyuló seb. Jelek, melyek arra utalnak, elértünk életünk felezőpontjához. S hogy mi van kilátásban a továbbiakra, az bizony elsősorban rajtunk múlik. Mia Hansen-Løve legújabb filmje, a Bergman szigete drámai nagyjelenetek nélkül, finom játékossággal késztet bennünket önvizsgálatra.

S ez nagy szó a rendezőnő nemzetiségét tekintve, hiszen francia alkotóként megtehetné, hogy hazája filmes hagyományait követve széles gesztusokkal, harsányan nevettetve-megríkatva meséljen a középkorúság dilemmáiról. Hansen-Løve azonban skandináv irányú vonzalmának enged, amikor epizodikus cselekményvezetéssel, apró gesztusokból és finom hangulatváltozásokból építi fel történeteit olyan emberekről, akik túljutottak már az ifjúkor hevén, adtak és kaptak már néhány súlyos sebet, ám életükben talán most gondolkodnak el először arról, van-e megbánnivalójuk.

Chris (Vicky Krieps) és Tony (Tim Roth) értelmiségi művészházaspárként nyári menedéket keres az alkotáshoz. Mindketten filmrendezők, ám míg a férfi pályája csúcsán áll, a nő még csak most írja első forgatókönyvét. Mi lehetne ideálisabb hely számukra, mint a svédországi Fårö szigete, ahol egykor Ingmar Bergman élt és alkotott távol a világ zajától? Izgalmas, ugyanakkor riasztó ötlet, hiszen a rajongott mester öröksége nem csupán ihletet adhat, agyon is nyomhat. Mi több, a házaspár épp abban a házban száll meg, ahol a Jelenetek egy házasságból-t forgatták – merthogy a svéd rendezőzseni egykori otthonát, épületeit és forgatási helyszíneit azóta rendre turisztikai céllal hasznosítják. A hűvös, szeles nyár, a hullámzó rétek és a megnyugtató tengermorajlás remek katalizátor lehetne az íráshoz, ám míg Tony jól halad, Chris nem boldogul. Elindulnak hát, hogy felfedezzék a sziget nyújtotta örömöket: a férfi a szürreálisan hangzó „Bergman Safari” keretében járja körbe a nevezetességeket, a nő egy frissen megismert filmszakos hallgató oldalán.

Rutinos filmnéző már ekkor gyanakodhat főszereplőink fokozatos elhidegülésére és hűtlenségére (amivel a Bergman-allegória is kerek lehetne), de a film szembemegy elvárásainkkal: Chris és Tony hangos veszekedések helyett csendesen piszkálódnak egymással, a szerelem már nem a régi, ám viszonyukat kölcsönös tisztelet és megbecsülés jellemzi. Hansen-Løve ilyen és ehhez hasonló apró fordulatokkal jelzi nekünk, nem a hagyományos családi dráma műfaja érdekli, hiszen az élet bonyolultabb, mint egy egyenletes vonalvezetésűre megírt forgatókönyv. A film ezen kívül csaknem lubickol a finom, gyakran önironikus ellentmondásokban: rendre megidézi Bergmant, de kifordítja, incselkedik vele, sőt, alkalmanként még gúnyos kacajjal ki is neveti. Persze nem kell harsány hahotára gondolnunk… még megzavarnánk a tudálékos Bergman-rajongókat, akik több jelenetben mulattatóan hajbókolnak mesterük előtt.

A játékidő derekán a Bergman szigete alaposan meglepi nézőjét: új történet kezdődik. Chris fékész forgatókönyve ugyanis, miközben azt férjének meséli, megelevenedik. Amy (Mia Wasikowska) és Joseph (Anders Danielsen Lie) szerelme perzsel ugyan, de nehéz múltbéli döntésektől terhes: külön utakon érkeznek meg egy közös barát esküvőjére, és titkolniuk kell viszonyukat. A lány kétségbeesetten vágyódik, a fiú mélyen magába fojtja érzéseit, s miközben a násznép felhőtlen vidámsággal bulizik körülöttük, ők néma melankóliába zárkóznak. Sebzett, mégis szabad karakterek, akiket kevésbé kötnek a társadalmi konvenciók – egy-egy jelenetben fel is fedik érzelmeiket egymásnak és a világnak. Végig ott motoszkál bennünk, mennyire rímel a fiatalok románca az őket megalkotó nő élethelyzetére, s a két nézőpont feszültsége adja ki Chris való életbeli útkeresését.

Férje, Tony ekkor hallgat – tulajdonképpen meghallgat –, bár figyelme elkalandozik: szereti feleségét, próbál odafigyelni rá, de az ő elsődleges szeretetnyelve nem a verbális kommunikáció – vagy csak egyszerűen más alkotói módszert követ. Alakja kissé elhalványul, a fináléban mégis ő a boldogság hozója: közös kislányuk érkezik vele, akivel boldog ölelésben egyesül a család. Mielőtt azonban ez megtörténne, a Bergman szigete még tartogat egy újabb dramaturgiai fordulatot: egy alig észrevehető időugrás révén összekeveredik a valóság és a képzelet, s háromszoros meta-narratíva épül, benne Bergmannal, házaspárunkkal és a szerelmes fiatalokkal. Hatnak egymásra, de nem a hűvös racionalitás, hanem az álom sajátos, kifürkészhetetlen logikája szerint – a rendező pedig nyitva hagyja a kérdést, hogy ez az egész nyaralás nem csupán egy nehéz nap utáni kócos álom volt-e.

A játékidő folyamán Chris és Tony mindegyre egy kis házikót keres a szigeten: azt, amelyben Bergman több remekművét is forgatta. Mindannyiszor felvilágosítják őket, hogy az a ház nem létezik, csupán egy ideiglenes díszlet romjait veszi körbe azóta is az édenkerti szépségű táj. Nem hirdeti ugyan fennen, de Mia Hansen-Løve filmjének bizony ez a kulcsmetaforája: az elveszett (vagy tán sosemvolt) otthon utáni vágyakozás. Talán szeretteink halála, talán a régi emlékek elhalványulása, talán régi kapcsolataink kihűlése teszi, hogy életünk útjának felén hirtelen dermesztően otthontalannak érezzük magunkat. Csak remélhetjük, hogy vár minket egy atyai ház, amely gyöngeségeinken, sebeinken, megbánásainkon túl is befogad, mindörökre.

(Megjelent: A Szív, 2022. május)