0

Amit magaddal viszel – A nomádok földje (Nomadland)

írta Nikodémus

Világcsavarogni alapvetően az ifjúság műfaja – ám mivel a hippikorszak immár félévszázada lecsengett, az egykori lázadók öltönyt húztak, menő vállalati irodákba költöztek, és egykori eszméiket feledve nekiálltak pénzt keresni. Jó sok pénzt… Kitartó munkálkodásuk következménye az a csaknem milliónyi nincstelen, aki a 2008-as gazdasági válság miatt veszítette el megélhetését. Chloé Zhao (Songs My Brothers Taught Me, The Rider) legújabb, Oscar-várományos filmje, a Jessica Bruder tényfeltáró könyve alapján készült A nomádok földje (Nomadland) róluk szól.

Olvasd tovább

0

Formula 1: Drive to Survive – 3. évad

írta Nikodémus

Az előző évadokról itt és itt olvashatsz.

Ahogy a koronavírus miatt szinte minden más, a szórakoztatóipari cirkusz is nagyjából leállt. Szándékosan nem írtam sportot, mert a Forma-1 (vagy mondjuk az európai csúcsfutball és az amerikai NBA) – lássuk be – legalább annyira egy gigantikus pénznyomda, mint atléták nemes küzdelme. Eszemben sincs kispórolni belőlük az utóbbit, ám a járvány és annak kezelése elég világosan megmutatta, hogy efféle sportágakban nem feltétlenül azok kulcsszereplőinek (sportolók, edzők, csapatfőnökök) szava dönt. A Netflixnek mindenesetre jó alkalmat kínált ez, hogy szokatlan hangütésben számoljon be egy szokatlan forma-1-es idényről. Ez nagyrészt be is jött – nekik is, nekünk is.

Olvasd tovább

2

Vélemény: Zack Snyder Hollywood ügyeletes kóklere?

írta Nikodémus

Nem kérdés, hogy írásom főszereplője, Zack Snyder manapság az egyik legmegosztóbb rendező Hollywoodban. Masszív rajongótábora kitartóan élteti (s épp most érte el, hogy egy nagystúdió dollármilliókat fektessen idolja félbehagyott filmjének kipofozásába), ellenfelei folyamatosan gyalázzák. Messze áll tőlem az indulatosság, ám én sem tudok elmenni amellett, hogy Snydert a hype néhány éve mennyire túlértékelt alkotóvá tette. A most következő néhány sor tehát nem egy szabályos rendezői portré lesz (azt úgyis megkapjátok más filmes oldalakon top 10-ekkel, érdekességekkel, miegymással), inkább egy sarkos vélemény, érvekkel alátámasztva, s közben az álomgyár kortárs trendjeit is felrajzolva. Kezdjünk bele!

Olvasd tovább

0

Csak másban moshatod meg arcodat

Gyógyítás és gyógyulás a magyar filmekben

írta Nikodémus

A többnyire klasszikusan önsorsrontó figurákat felmutató magyar filmekben néhány éve új tendencia kezd kibontakozni: a 2010-es évek új magyar mozihősei súlyos traumákkal küzdenek ugyan, ám készek a gyógyulás gyakran hosszú és fájdalmas útjára lépni. Legyen szó párkapcsolati válságról, életünk irányának kereséséről vagy egy súlyos magánéleti tragédia feldolgozásáról, az utóbbi időben három fesztiválgyőztes magyar film is megmutatta, érdemes őszintén beszélni elhallgatott problémáinkról – s keresni a gyógyulás lehetőségeit.

Olvasd tovább

0

Sound Of Metal / Another Round

írta Nikodémus

Önfeledtség és önelvesztés között, noha nyelvtanilag hasonlónak gondolnánk őket, bizony komoly a különbség: az egyik valamiféle elemelt, de mindenképpen pozitív állapot, utóbbi épp ennek ellentéte. A két kifejezés azonban veszélyesen közel is kerülhet egymáshoz, ahogy ezt két, mozi helyett sajnos csak az internetről elérhető film is tanúsítja, melyek hősei – egy fokozatosan megsüketülő dobos és egy alkohollal veszélyes táncba kezdő tanár – egyaránt megtapasztalják a mámor felemelő és romboló hatását.

Olvasd tovább

0

Röviden: The Nest / The Good Liar / Wild Mountain Thyme

írta Nikodémus

The Nest – Verőfényes családi ház, elegáns fényképezés, ígéretes főcím… az ablak mögött egy sikeres üzletember telefonál, láthatóan feldobódva. Minden adott egy remek családi sztorihoz, az egyetlen zavaró tényező hősünk nyugtalanító nevetése – pontosabban vihogása. Jude Law mestere ennek a sármos, ugyanakkor felkavaró vihogásnak, s ez meg is adja az alaphangot filmünkhöz. Rory (Law) mindennap intim(nek szánt) gesztusok kíséretében kelti fel feleségét, Allisont (Carrie Coon), s egyik nap azzal hozakodik elő, hogy költözzenek vissza Angliába, mert ott hatalmas szerencse fog rájuk mosolyogni. A nő kicsit hezitál: nehezen hagyná ott bevált és szeretett hivatását, a lovakkal való foglalkozást, de párja megígéri, magával hozhatja szeretett elfoglaltságát. Az átcuccolás megtörténik, mi pedig elhűlve figyeljük az ódon, rideg, vaksötét kastélyt: ez volna az új otthon. Sem a szülők, sem a két gyerek nem találja a helyét, az iskolában nem úgy mennek a dolgok, és a férfi új munkahelyén sem. A bizalom lassan elapad, és helyébe lép az acsarkodás, melyet kitűnő érzékkel ábrázol Sean Durkin (Martha Marcy May Marlene): a kezdeti idillről fokról fokra derül ki, hogy csupán illúzió volt, s szinte minden beállításban találunk valami enyhén fenyegetőt. Szerencsére semmi sem ugrik elő a sötét sarkokból (rendezőnk okosan kerüli a horrort), és nincs részünk teátrális nagyjelenetekben sem (semmi olcsó Oscar-vadászat), helyette filmünk a lélektani folyamatokra koncentrál: milyen az, amikor eleve ingatag alapra épül egy család, melynek széthullásához elég néhány nem túl erős, de jól irányzott külső behatás. Az a vihogás… az pedig még bőven a stáblista után is kísért.

Olvasd tovább

0

Mank

írta Nikodémus

Ha David Fincher filmet rendez, arra érdemes odafigyelni. Legyen szó nagyvárosi bűndrámáról, fekete humorú szatíráról vagy melankolikus életrajzi portréról, korunk posztmodern veszteségkrónikása rendre a magunk köré szőtt álvalóságok fojtogató szorítását, s a bennük való elveszettségünk okait kutatja. Ezúttal úgy tűnik, Fincher hat évnyi producerkedés és sorozatkészítés után könnyedebbre vette a figurát: legújabb nagyjátékfilmjében elhunyt édesapja hátrahagyott forgatókönyvéből meséli el nekünk Hollywood egyik legnagyobb mítoszát, Orson Welles Aranypolgárjának születését, mégpedig a forgatókönyvíró, Herman J. Mankiewitz szemszögéből.

Olvasd tovább

1

Megérintettségünk esélyei

Kép és mozgókép, mozi és streaming dilemmái

írta Nikodémus

E sorok megjelenésekor már túlleszünk egy nehéz éven, melynek testi-lelki kihívásait jórészt a világot térdre kényszerítő koronavírus-járvány okozta. Egész iparágak, gazdasági szektorok álltak le, megtanultuk, mit jelent a karantén, a home office vagy a távolságtartás, s a járvány bizony a kultúra és a szórakoztatóipar világát sem hagyta érintetlenül. Hirtelen jött magányunk jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk, mit ad nekünk a film és a mozi.

Van képünk hozzá

Szokás korunkat a kép korának nevezni, melyet legjobban talán a mozgókép feltalálása, annak gyors elterjedése és nem múló divatja jellemez. Bonyolult előkészítő munkával megeleveníteni a létezést, majd azt bármennyiszer ismételhetően felvenni és lejátszani: mágia, amitől a hagyományos XIX. századi társadalom embere óvakodott. S valóban, boszorkányságnak tűnik a valóság egy darabját objektív hűséggel leképezni, hiszen lelket lopunk vele: az elkapott pillanat vegyi anyagok segítségével őrződik meg, megsemmisítve a történés spontaneitását. Bő egy évszázaddal később, képtúlterheléses jelenkorunkban már észre sem vesszük ezt a finom különbségtételt: a szórakoztatóipar gondosan piackutatott befolyásolással tereli figyelmünket az eladnivaló áru felé.

Olvasd tovább

0

Ásatás (The Dig) / A kapitány küldetése (News of the World)

írta Nikodémus

A múlt sok mindenre jó, többek között elmerülni benne, vágyakozni rá, és pajzsként használni a gyakran szörnyűnek érzett jelen ellen. Nevezhetjük nosztalgiának vagy eszképizmusnak, a filmvilág gyakran él ezzel a trükkel, főként olyan időkben, amikor a kortárs társadalmi-kulturális viszonyok nem éppen a legideálisabbak. Feltehetnénk a kérdést persze, hogy ezek egyáltalán mikor voltak “ideálisak”, két filmünk azonban nem megy ilyen mélyre: az Ásatás (The Dig) és A kapitány küldetése (News of the World) nagyrészt megelégszik a felidézett kor feletti merengéssel, enyhe kultúrkesergés kíséretében.

Olvasd tovább

1

Pieces of a Woman

írta Nikodémus

Tíz éve alig gondoltuk volna, hogy a magyar film újra kapós cikk lesz a világ kultúrtrendjeit diktáló Hollywoodban, aztán jött Nemes Jeles László, Deák Kristóf és Enyedi Ildikó diadalmenete. Az újabb csoda pedig itt kopogtat az ajtón: Mundruczó Kornél első angol nyelvű rendezése, a Netflix-en január 7-én bemutatkozó Pieces of a Woman (magyarul a színházi változat címe után Női részek) olyan elemi erejű élmény nézőjének, hogy a stáblista lepergése után is csak keressük a szavakat. Nehéz dadogás nélkül szólni egy olyan filmről, amely egy házaspár közösen megélt tragédiáját meséli el, plakátján ott díszeleg Martin Scorsese neve, két díjat már nyert a tavalyi Velencei Filmfesztiválon, s az Oscar-díj sincs messze.

Olvasd tovább

0

Wolfwalkers

írta Nikodémus

Izzadjon bármekkora szerverpark a hollywoodi nagystúdiók tőszomszédságában, a mozicsodához nem elég a szoftver rideg számítása: az csak akkor születik meg, ha emberi kreativitás és verejték tapad hozzá. Míg a jórészt számítógépes vizualizációval készült kortárs képregényfilmeket elnézve úgy érezzük, rájuk férne egy alapos hozamkorlátozás, Tomm Moore rendező következetesen jár az ellenkező úton, hogy kézműves animációval készült tündérvilágokat nyisson meg számunkra. A tavalyi Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, majd több mozis premierdátum után végül az AppleTV+-nál bemutatkozó Wolfwalkers (Farkasjárók) már most az év egyik legvarázslatosabb filmélménye.

Olvasd tovább

0

Röviden: Az éjféli égbolt / A chicagói 7-ek tárgyalása / Ma Rainey

írta Nikodémus

Az éjféli égbolt (The Midnight Sky) – A Föld lakosságát egy globális katasztrófa pusztította el, az emberiség maradéka a talajszint alá kényszerül. Az egyetlen kivétel az agg Augustine (George Clooney), aki egyfajta utolsó hírmondóként a sarkvidéki kutatóbázison marad, ám hirtelen akad egy földi meg egy égi társa, utóbbi egy visszatérő űrhajó legénységének képében. Clooney és a scifi? Nem is áll távolabb egymástól a kettő, gondolhatnánk (bár a Gravitációt hősünk már diadalra vitte röpke 8 évvel ezelőtt…), ám a sikerregény (Lily Brooks-Dalton), a kurrens téma és a Netflix csábítása a szokásosnál is jobban elgyengíthette mindig vigyorgó amorózónkat: legfrissebb rendezése az ígéretes kezdet után a Noé, a Sarkvidék és a már emlegetett Gravitáció (avagy Mentőexpedíció?) vontatott keverékévé válik, s nagyjából a játékidő felénél elhagyja a logika utolsó cölöpjeit is. Felvonul itt minden: öregkori demencia/számvetés, a világ sorsa feletti búsongás, barát/bajtárs-halál, családi melodráma, hősi önfeláldozás, ám a premier plánban mutogatott, kisírt szemű karakterek egyikéről sem tudunk meg annyit, hogy érdekeljen a sorsuk. A hosszan elnyújtott, könnyzacskó-durrogtató finálé kínos egyértelműséggel szavalja el nekünk, nézőknek a kortárs kultúrbal trendi világmegfejtését: tisztelj minden kisebbséget, vigyázz a bolygóra, és persze hajrá, vegánok! Clooneyt sajnos elhagyta rendezői arányérzéke, és nem először.

Olvasd tovább