0

Megérintettségünk esélyei

Kép és mozgókép, mozi és streaming dilemmái

írta Nikodémus

E sorok megjelenésekor már túlleszünk egy nehéz éven, melynek testi-lelki kihívásait jórészt a világot térdre kényszerítő koronavírus-járvány okozta. Egész iparágak, gazdasági szektorok álltak le, megtanultuk, mit jelent a karantén, a home office vagy a távolságtartás, s a járvány bizony a kultúra és a szórakoztatóipar világát sem hagyta érintetlenül. Hirtelen jött magányunk jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk, mit ad nekünk a film és a mozi.

Van képünk hozzá

Szokás korunkat a kép korának nevezni, melyet legjobban talán a mozgókép feltalálása, annak gyors elterjedése és nem múló divatja jellemez. Bonyolult előkészítő munkával megeleveníteni a létezést, majd azt bármennyiszer ismételhetően felvenni és lejátszani: mágia, amitől a hagyományos XIX. századi társadalom embere óvakodott. S valóban, boszorkányságnak tűnik a valóság egy darabját objektív hűséggel leképezni, hiszen lelket lopunk vele: az elkapott pillanat vegyi anyagok segítségével őrződik meg, megsemmisítve a történés spontaneitását. Bő egy évszázaddal később, képtúlterheléses jelenkorunkban már észre sem vesszük ezt a finom különbségtételt: a szórakoztatóipar gondosan piackutatott befolyásolással tereli figyelmünket az eladnivaló áru felé.

Pedig nem árt, ha tudjuk, a mozgókép már röviddel megszületése után kettős vonzásban fejlődött: egyfelől művészetként, másfelől profittermelő iparágként tekintettek rá. George Mélies még az emberiség előtt álló végtelen lehetőségek tárházát kívánta bemutatni művészi eszközökkel, miközben odaát, a tengerentúlon már formálódik Ó-Hollywood a maga produceri rendszerével, sztárkultuszával, tömegtermelésével, műfaji ismérveket közhellyé koptató szemléletével. Mivel a filmkészítés a többi művészeti ághoz képest kiugróan költséges vállalkozás, kettős elköteleződése a mai napig érvényes. S mint minden művészeti ágnál, a radikális újítások a film világában is komoly indulatokat és tétova bizonytalanságot váltanak ki, legyen szó a hangosfilm és a színes kép térnyeréséről, a televízió, majd a videókazetta megjelenéséről vagy az internet és a fájlletöltés elterjedéséről. Miután két-három évtizedenként a filmvilág rendre átesik egy-egy forradalmi változáson, a legutóbbit épp most, napjainkban éljük.

Ég veled, mozi?

A koronavírus-járvány tavaly tavaszi berobbanása ugyanis láthatóvá tett egy korábban csak a felszín alatt lappangó problémát: tartalom-fogyasztási szokásaink végleges megváltozását. Az ezredforduló óta komoly problémát okoz a profitorientált amerikai nagystúdiók számára, miként vegyék elejét az internet segítségével megszaporodott illegális fájlletöltésnek, emellett filmjeik mozipremier utáni sorsából is újabb bevételeket szerettek volna kisajtolni. A DVD- és Blu-ray piac gyors felvirágzása, majd összeomlása után az eredetileg postai videókölcsönzőként indult Netflix találta meg legelőbb az új módszert: havi fix előfizetésért internetes streaming-csatornát indított, melyen korlátlanul nézhetünk filmeket, sorozatokat. A jelentős befektetői háttérrel működő Netflixnek immár saját gyártású produkciókra is futja, kallódó sorozatokat és filmeket ad és vesz, valamint egyre-másra csábítja magához a filmvilág elismert alkotóit (David Lynch, David Fincher, Martin Scorsese, Noah Baumbach stb.). Hollywood pedig néhány ideges sajtónyilatkozat és fesztiválbotrány után kénytelen alkalmazkodni: a hagyományos nagystúdiók sorra indítják el saját streaming-csatornájukat (Warner/HBO Max, Disney+, Universal/Peacock, Paramount+, AppleTV, Amazon Prime), hogy legújabb portékájukat immár itt (is) kínálhassák. A mozibemutató és az internetes közzététel között eltelő idő, a forgalmazási ablak pedig egyre szűkül, nehéz helyzetbe hozva a nagy moziláncokat.

Ennek legújabb, valószínűleg történelmi lépése volt, amikor múlt év decemberében a Warner bejelentette, összes idei látványfilmjét a mozibemutatóval egy időben elérhetővé teszi Amerikában saját streaming-csatornáján is. Volt ennek már előzménye a Universal részéről, ám akkor a stúdió és a globális moziláncok még meg tudtak egyezni. Most közel vagyunk a kenyértöréshez, hiszen úgy tűnik, az igazi üzlet immár a stúdió saját tulajdonában lévő streaming-szolgáltatótól érkező bevétel. Mindez középtávon akár a plázamozi halálát is okozhatja: a nagy tömegeket vonzó látványfilmekért egyre kevésbé lesz érdemes jegyet, kólát és popcornt venni, a (pénzügyileg) közép- vagy kiskategóriás filmek bemutatóit pedig már az eltérő finanszírozással működő művészmoziban vagy csak az interneten tartják meg. Érdemes megjegyezni, hogy a koronavírus-sújtotta 2020-as év egyetlen nagy nyári mozipremierjéhez épp a Warner ragaszkodott a végsőkig, ám valószínűleg a Christopter Nolan által rendezett Tenet szerény bevételeivel való szembesülés késztette a döntéshozókat egy ilyen radikális lépésre.

A kikapcsol(ód)ás hatalma

Azelőtt a film elsődleges terepe a mozi volt, melynek utánozhatatlan varázsát generációk sora élhette át: élményt, világtapasztalatot, életmeghatározó mintákat kaptunk attól, hogy egy vaksötét teremben másokkal (ismerősökkel, ismeretlenekkel) összezárva közösen egy nagyméretű vásznat figyelünk szűk két órán át. A videómegosztó portálok, a közösségi média és az okostelefonok elterjedésével ez az utánozhatatlan élmény relativizálódott: immár bármikor, bármekkora képernyőn megtekinthetem a legújabb videótartalmat, amiből kortárs tizenéveseink olyan túlkínálatot élnek át, ami azelőtt az emberiség egyetlen generációja számára sem állt rendelkezésre. Az azonnali jutalmazásra épülő, időérzékünket felfüggesztő mozgókép- és élményhabzsolásról immár tudományos megalapozottsággal mondhatjuk, súlyos függőséget, személyiség- és magatartás-zavarokat okoz. A valódi jelenlét veszélyes pótléka ez, amely visszautal minket kiinduló kérdésünkhöz: mit ad nekünk a film és a mozi?

Elsősorban a jelenidejűség élményét. Noha a színpadi műfajok a pillanat ihletében születő „itt és most”-jával nem vetekedhet, a mozifilm különleges erejét a megszakíthatatlanság adja: nem állíthatom meg semmilyen távirányítóval a filmet, hogy menet közben egyéb elfoglaltságaimat is elintézzem. Az idő így dramaturgiai elemmé válik, amit végig kell élnem, hogy a film mondanivalóját végül teljes gazdagságában megérthessem. Türelmet, összeszedettséget kíván, mely tulajdonságoknak egyre inkább híjával vagyunk, köszönhetően az egyre darabolódó mozgókép-időnek: gyorsan cikázó, azonnali kielégülésre vágyó figyelmünket mind rövidebb és bombasztikusabb videótartalmak kötik csak le, sajátos rabszolgaságba taszítva értelmünket. A mozi másodsorban megköveteli, hogy átadjuk neki az irányítást: engedjük, hogy a képek, a hangok, a történet, a szereplők magukkal ragadjanak, és egy olyan szellemi-lelki utazás részeseivé tegyenek, amit egyébként valószínűleg nem járnánk be. Kaland és kitettség különleges játéka ez, ami megmozgatja az elmét, megérinti a szívet – persze csak akkor, ha ehhez méltó színvonalú filmet nézünk.

*

Szokás korunkat a kép korának nevezni, ám a minket körülvevő milliónyi kép felfogásában és értelmezésében (legyenek azok valóság-utánzók, elvonatkoztatóak vagy allegorikus-szimbolikusak) mintha visszaléptünk volna az előző századokhoz képest: megelégszünk az elsődleges (gyakran felszínes) jelentéssel, s azzal, hogy engedelmesen hagyjuk beteljesedni magunkon is a fogyasztói heurisztikákat. Pedig van más választás: az értékes tartalmat mi választhatjuk ki, legyen az rövid vagy hosszú, egyszerű vagy összetett, moziban vagy kisképernyőn elérhető. Megérintettségünk esélye rajtunk is múlik: engedjük-e, hogy a megelevenedett létezés mozgókép formájában szólhasson hozzánk.

(Megjelent: A Szív, 2021. február)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *