0

Wolfwalkers

írta Nikodémus

Izzadjon bármekkora szerverpark a hollywoodi nagystúdiók tőszomszédságában, a mozicsodához nem elég a szoftver rideg számítása: az csak akkor születik meg, ha emberi kreativitás és verejték tapad hozzá. Míg a jórészt számítógépes vizualizációval készült kortárs képregényfilmeket elnézve úgy érezzük, rájuk férne egy alapos hozamkorlátozás, Tomm Moore rendező következetesen jár az ellenkező úton, hogy kézműves animációval készült tündérvilágokat nyisson meg számunkra. A tavalyi Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, majd több mozis premierdátum után végül az AppleTV+-nál bemutatkozó Wolfwalkers (Farkasjárók) már most az év egyik legvarázslatosabb filmélménye.

Tizenkét évvel ezelőtt szinte a semmiből érkezett egy régimódi rajzfilm, mely az írek nemzeti becsben tartott kódexének elképzelt keletkezését mesélte el. Az ír kultúrmánia akkor már 4-5 éve lecsengett, a Kells titka azonban lenyűgözte a nézőket, Tomm Moore és a Cartoon Saloon stúdió nevét pedig megjegyeztük. Moore 2014-ben A tenger dalával bővítette kalandozásait a kelta mondavilágban, bámulatos ügyességgel keverve csodát és drámát, mesét és rögvalót. A trilógia tavaly teljesedett ki egy újabb egészestés darabbal, amely a távoli múlt és az időtlen regevilág után ezúttal egy konkrét történelmi helyzetbe kalauzol minket.

Kilkenny várában járunk az 1600-as évek derekán: Oliver Cromwell angol seregei uralkodnak az írországi városkában, s az aktuális helytartó parancsba adja vadászának, hogy pusztítsa el a közeli erdő összes farkasát, mert dézsmálják a terményt és zavarják a békés hétköznapokat. A szakmájában kiváló, ám megkeseredett férfi (Sean Bean) a vadon felé veszi útját, ám előtte kislánya (Honor Kneafsey) lelkére köti, hogy vigyázzon a házra, és semmiképp se szökjön ki az utcára. Ott ugyanis nyilvános büntetések intik félelemre a lázongó népet, Robyn azonban nem bírja legyűrni kíváncsiságát, és csakhamar a közszájon forgó mendemondák után ered.

Vele indulunk mi is a titokzatos vadon felfedésére ahol semmi sem úgy működik, mint ahogy azt a városi ember elképzeli: rejtelmes ösvények, titokzatos csapdák és lesben álló vadak szegélyezik utunkat, mindez elképesztő vizuális tudatossággal és fantasztikus invencióval megrajzolva. A vadon ugyanis csak próbák árán fogadja be a betolakodót, az őrzők pedig a külvilág szemében vérszomjas fenevadaknak látszó farkasok. Robyn barátságot köt egy különös játszópajtással (Eva Whittaker), s lassan felfedezi, hogy a fenyegetőnek tűnő erdő valójában áldozat, őt óvó édesapja pedig tudatlan eszköz a pusztító erők kezében.

Will Collins forgatókönyve biztos kézzel vezeti figyelmünket a két világ ellentétének mentén, s közben ügyes fogásokkal rímelteti egymásra a két helyszínen történő eseményeket, jelezve, hogy az összecsapás elkerülhetetlen. A két lány szövetséggé érő barátságát megkapóan, a Disney-közhelyeket jórészt elkerülve ábrázolja, finoman érinti a korabeli protestáns-katolikus ellentétet, s az akkori társadalmi viszonyokhoz is fűz egy-egy humoros kommentárt. A képi világ méltó a Cartoon Saloon korábbi munkáihoz: számtalan apró vizuális ötlet színesíti az élő, lélegző varázsvilágot, amibe belépünk, kezdve a vadon és a város látványvilága közti éles különbségtétellel, az erdei kalandok csintalan játékosságán és az okos szimbolizmuson át egészen odáig, ahogy a farkas bőrébe bújva érzékeljük az állat kifinomult szaglását. A Wolfwalkers imponáló szelídséggel, szinte észrevétlenül tárja fel újabb és újabb (egyúttal mind egyetemesebb) rétegeit a figyelmes néző előtt, ám legkésőbb a fogolykiszabadítási jelenetkor végképp kiderül, sokkal több egy míves gondossággal kivitelezett gyerekmesénél. Shakespeare-i tragikum társul napjaink közéleti populizmusának kritikájával, a kölcsönös értetlenség pedig nemsokára megindítja a harc örvényét.

Moore korábbi filmjeiben rendre arra törekedett, hogy a bemutatott, egymással konfliktusban álló világok végül megbékéljenek. Kiengesztelődésre most alig van esély: a szabadság győzelme átmeneti, az emberi civilizáció előbb-utóbb könyörtelenül a vadon fölé kerekedik, miközben képmutató módon folyton Istenre hivatkozik. Így válik a kora-újkori fabula nyugtalanítóan aktuális példázattá, holott nincs ebben semmi meglepő. A modernitás óta csak önmagunkat adjuk: vadonszelídítés helyett folyton legyűrni akarjuk a természetet.

(Megjelent: Új Ember, 2021. január)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *