2

Vélemény: Zack Snyder Hollywood ügyeletes kóklere?

írta Nikodémus

Nem kérdés, hogy írásom főszereplője, Zack Snyder manapság az egyik legmegosztóbb rendező Hollywoodban. Masszív rajongótábora kitartóan élteti (s épp most érte el, hogy egy nagystúdió dollármilliókat fektessen idolja félbehagyott filmjének kipofozásába), ellenfelei folyamatosan gyalázzák. Messze áll tőlem az indulatosság, ám én sem tudok elmenni amellett, Snydert a hype néhány éve mennyire túlértékelt alkotóvá tette. A most következő néhány sor tehát nem egy szabályos rendezői portré lesz (azt úgyis megkapjátok más filmes oldalakon top 10-ekkel, érdekességekkel, miegymással), inkább egy sarkos vélemény, érvekkel alátámasztva, s közben az álomgyár kortárs trendjeit is felrajzolva. Kezdjünk bele!

A művészcsaládból származó, képzőművészeti érzékkel megáldott Zack-nek szinte törvényszerű útja volt a hollywoodi látványfilmekig. Hisz ki festegetne manapság grandiózus freskókat templomokba vagy cégvezérek egóját hízlaló irodabelsőkbe? A képregényfilmek és a franchise-őrület hajnalán nincs erre ideálisabb vászon a moziénál. Snyder életművét figyelve mégis az az érzésem, hogy rendezőnk pusztán képekben képes gondolkodni (ez még nem baj), pontosabban ostoba, gondolati háttér nélküli képekben. Sok minden következik ebből, de menjünk sorjában:

1. Snyder rossz mesélő. Ha egy filmes médiumban a látvány az elsődleges, az még nem meglepő. Új-Hollywood fenegyerekei kivétel nélkül erős vizuális érzékkel rendelkeznek (Spielbergtől Lucason át Scorseséig), ám ők megtartották Ó-Hollywood régről bevált mankóját: a tiszta és egyértelmű történetmesélés hagyományát. Filmjeikre sokfélét lehet mondani, de azt nem igazán, hogy talányosak lennének: végig tudjuk, merre halad a cselekmény, hova fut ki a történet. Snyder ezt láthatóan nem érti: jelenetei jórészt lassú mozgással “életre keltett” dioráma-sorozatok, melyek nem szolgálják a narratívát, hanem ellene dolgoznak: megakasztják, lelassítják. Ez a marginális történetű 300-adaptációnál (2006) egyszer még működött, azóta viszont nem nagyon. Gondolhatnánk, biztos az alapanyag (forrásmű vagy forgatókönyv) a rossz (bár meg kell hagyni, az utóbbi években nem kényeztették el őt jó írókkal…), ám Snyder bizony a remek sztorikkal is alig tud mit kezdeni; erre ékes példa a főművének tartott Watchmen (2009).

Erősen vegyes felvágott…

2. Funkcionális analfabéta? Nézzük csak meg közelebbről Alan Moore, Dave Gibbons és John Higgins képregény-remekművének adaptációját közelebbről! A komplex, többszörösen önreflektív és tűpontos dramaturgiájú alapművet nem véletlenül tartották megfilmesíthetetlennek Hollywoodban (többek között Paul Greengrass és Darren Aronofsky is bepróbálkozott vele), ám egy határozott alkotói elképzelés mentén adaptálni lehetett volna. Valamilyen értelmezés lett volna, amiről persze lehet vitatkozni. Snyder filmje egyszerűen semmilyen értelmezést nem mutat fel: rendezőnk gyakorlatilag storyboardként használja a képregény kockáit, a párbeszédekre, a történetre, a gondolatiságra mintha ügyet sem vetne. Figurái rémisztően elsótlanodnak, mindegyikük egy-két odavetett tulajdonsággal jellemezhető, és alig szűrődik át a forrásmű sötét, mélyen ironikus hangvétele, gonosz fekete humora. Helyette milliónyi lassítás, pózolás menő(nek szánt) zenére, explicit erőszak, üresség.

3. Stílusa nem mondható szerzői víziónak. Apropó, ha már itt tartunk, vegyük sorra, mit szokás “snyderizmusnak” nevezni: lassítás, monokróm színekkel elért borongós hangulat, nyílt erőszak-ábrázolás. Ami a lassításokat illeti, egyszer eljön az a pont, amikor a dolog az ismétléstől átfordul önmaga paródiájába. Mert élvezet néha megpihenni hősfiguráink dicső renoméján (amolyan Michael Bay-módra), ám ha minduntalan ezt kell tennünk, az üres pózolás nevetségessé válik: színészeink játéka ripacskodásnak hat, a látványvilág pedig egyszerűen giccsbe hajlik. Sajnos utóbbit erősíti a Snyder által előszeretettel használt sötét (szürke, barna), monokrómba hajló színvilág, gyakran egy elütő színnel (gyakran piros) fűszerezve. Rendezőnk karakterei legtöbbször alkonyatban, esőben-ködben, sivár tájakon járnak (kifejezendő nehéz, terhelt lelkivilágukat), a gótikus hangvétel azonban önmagában még nem teremt valódi drámaiságot. Remek példa erre a DC EU gyors földbeállása… A “mindent a kirakatba”-szemlélet pedig gyorsan lelepleződik, ha megvizsgáljuk Snyder erőszak-ábrázolását: lassítva, akkurátus figyelem közepette törik a kar, hajlik a gerinc, reccsen a nyak, szakad a végtag. A vér sötéten bugyog, ám ez nem túltolt vicceskedés, mint Tarantinónál, hanem öncélú, vérkomolynak gondolt tapicskolás, mögöttes üzenet nélkül. Van amúgy egy ilyen “filmes” műfaj, úgy hívják, pornó…

4. Vészes ismétlési és fokozási kényszer. És Snyder annyit tud, hogy ezeket a “szerzői kézjegyeket” ismételgeti, karöltve fokozási kényszerével. Nem tudom, láttam-e valaha tőle “kis filmet”; debütálásán (Holtak hajnala-remake, 2013) kívül valószínűleg nincs is neki ilyen. Talán az Őrzők legendája, ami hatalmasat bukott? Mióta pedig képregényfilm-készítésbe fogott, látványos a tendencia: egyszerűen nem képes érvényesíteni a viszonylagosság fogalmát, és egyre növeszti ambícióit. Az acélembernek (2013) még csupán a fináléját öntötte el a (hirtelen fókuszváltásokkal kétségtelenül hatásos) zúzás, a Batman Superman ellen (2016) már szinte csak a hamisan lamentáló “karakterdrámát” és az öncélú pusztítást váltogatja. Egyetlen intim, finom jelenet sem akad.

5. Üres kenetteljesség. Snyder megszólalásaikor látható élvezettel adja a közvetlen, szomszéd sarki srácot, a képregény-geeket és a vízionárius rendezőt egyszerre, de ne legyen kétségünk: minden megnyilvánulását gondosan eltervezi előre (ez végleg bebizonyosodott Az Igazság Ligája Snyder-vágásának kampányában). Nincs ezzel semmi baj, amíg valami önállót fel tud mutatni, ám Snyder ebben is felsül: jórészt abból él, hogy más forrásműveket fosztogat, mint egy exploitation-ben utazó B-filmes. Többek között felült már a young adult-fantasy (Álomháború, 2011) vagy a revizionista, “darkos” képregényfilmes (Watchmen, DC-filmjei) trendre is, ám amit pl. Christoper Nolan átgondoltam csinál (komoly szellemi munkát fektetve alkotásaiba), azt ő megúszni próbálja. Elcseni, amennyit megért belőle – az pedig nem túl sok.

Azt célozzuk meg ott, fenn…

Lehet minderre persze azt válaszolni, hogy mi ebben az újdonság? Hollywood mindig tele volt magukat többnek, jobbnak hazudó szürke iparosokkal, és az amerikai filmipar globálissá válásával ez csak fokozódik. Igaz, ám az elmúlt évek mulatságosan komolykodó látványfilmjeit, rémült stúdiókapkodásait és rajongói petíció-hisztijeit figyelve veszélyes tendencia rajzolódik ki, aminek Snyder reprezentatív figurája. Az alkotó, aki egyszerre sajnáltatja önmagát (a csúnya rossz stúdióbefolyás miatt) és csigázza a rajongókat (magát közülük valónak tettetve).

Snyder minden bizonnyal őszintén hiszi, hogy elbántak vele a Warnernél, és most igazságtételt kap saját vágásának bemutatásával. Ám ne feledjük, hogy komoly üzleti számítás húzódik a háttérben, hogy még egy bőrt lenyúzzanak egy olyan, középszerű filmrendező aktuális alkotásáról, aki komoly művészként próbálja eladni magát.

Forrás: Wikipedia, Filmvilág blog 1, 2, 3, Amerikai Plán blog 1, 2, IGN, VOX (2021. március)

2 komment

  1. Ilyetcse olvastam még 🙂 Néha kell másik oldal is.

    Amúgy ez a Snyder Cut szerintem a járvány/streaming előretörése miatt win-win. Kell a tartalom. És némi pénz ráfordításával össze is jött. Mindketten nyertek 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *