Ásatás (The Dig) / A kapitány küldetése (News of the World)

írta Nikodémus

A múlt sok mindenre jó, többek között elmerülni benne, vágyakozni rá, és pajzsként használni a gyakran szörnyűnek érzett jelen ellen. Nevezhetjük nosztalgiának vagy eszképizmusnak, a filmvilág gyakran él ezzel a trükkel, főként olyan időkben, amikor a kortárs társadalmi-kulturális viszonyok nem éppen a legideálisabbak. Feltehetnénk a kérdést persze, hogy ezek egyáltalán mikor voltak “ideálisak”, két filmünk azonban nem megy ilyen mélyre: az Ásatás (The Dig) és A kapitány küldetése (News of the World) nagyrészt megelégszik a felidézett kor feletti merengéssel, enyhe kultúrkesergés kíséretében.

Simon Stone elsőfilmes rendező John Preston regényéből készült munkájában nem sokat törődik a brit kosztümös filmek közhelyeinek felvonultatásával: folyton imbolygó kamerája, ritkás párbeszédei és elliptikus történetszövése szinte dokumentarista realizmussá változtatja a II. világháborúra készülő vidéki Anglia miliőjét. Edith, az özvegy arisztokrata (Carey Mulligan) felfogad egy munkáscsaládból származó, komoly helyismerettel bíró régész-asszisztenst, Basilt (Ralph Fiennes), hogy ugyan, nézze már meg, mit rejthetnek a birtokán lévő titokzatos földhalmok. Angliában ez szinte nemzeti sport: magánföldeket túrni mesés kincsek után, a tulaj megbízásából; már csak azért is, mert olyan időben járunk, amikor még alig lehetett valamit tudni a Brit-szigetek normann hódítás előtti történelméről. Emberünk becsülettel nekiáll a feladatnak, és talál valamit, ami nem csupán őt nyűgözi le, de a helyi (majd országos) múzeum pöffeszkedő régészeit is odavonzza – közben pedig hadirepülők húznak el a felhős égen.

A kisember nagy felfedezése, kombinálva némi baljós korrajzzal és pár csendesen lappangó tragédiával – az Ásatás szokatlan kevercse egész sokáig remekül működik. A képek csodásak, a rejtély izgalomban tart, és elsőrangú színészi játékban van részünk. A játékidő derekán azonban megtörik valami… pontosabban kiderül, hogy egyenes, koncentrált történet helyett afféle tablófilmet látunk, s a szereplők apró, egyenként amúgy jól átélhető drámái nem szervesülnek össze. Akad itt szerelmi szál, gender-melodráma, lassú haldoklás, Stone pedig megpróbál valami érvényeset is mondani múlt és jelen, hagyomány és tanulság, halál és élet kapcsolatáról (és a nagy körforgásról meg mindenről), de jórészt sajnos közhelyekbe fullad. Néhány erős jelenet vissza-visszatér képzeletünkbe a stáblista lepergése után, de az Ásatás legalább annyira tűnik kihagyott lehetőségnek, mint a történelmi film izgalmas újragondolásának.

Még ennyi innováció sincs Paul Greengrass legfrissebb rendezésében, aki Tom Hanks-szel együtt próbálta ki előszörre a western műfaját A kapitány küldetésében. A borzasztó magyar címnél sokkal többet mond a többszörös referenciát megmozgató eredeti, merthogy hősünk, Captain Kyle Kidd (Hanks) az amerikai polgárháború befejeződése után járja a déli vidéket, hogy elvigye a helyiekhez a világ híreit. Belebotlik egy otthontalan, árva kislányba (Helena Zengel), s kötelességének érzi, hogy gyors lepasszolás helyett eljuttassa őt megmaradt rokonaihoz. Az út persze hosszú, és teli a tipikus vadnyugati veszélyekkel: útonállók, indiánok, megvadult telepesek, homokvihar. Greengrass rendre ki is pipálja ezeket a játékidő során, kameráját azonban tutibiztos állványokon pihenteti: nyoma sincs eddigi filmjeiben rendre használt operatőri stílusának. Feszültséget kb. egyetlen esetben épít, egy kiváló tűzpárbaj alkalmával, de egyrészt tudjuk, hogy főszereplőink úgysem halhatnak meg, másrészt maga a jelenet is visszakacsint egy régi western-klasszikusra.

Nagyjából ez a probléma az egész filmmel is: az alapműfaj filmes hagyományvilága annyira gazdag, hogy egyszerűen összenyomhatta az alkotók kreativitását, akik végül is egy szép tájképekben bővelkedő, enyhén melodramatikus road movie-t hoztak össze, nem kevés didakszissal. Utóbbi különösen is elszomorító, mert folyton korunk fake news-problémájára kacsingat, de nem tud többet felmutatni annál, mint “vigyázz, mert a csúnya populisták jól visszaélnek a médiával.” Hanks sima rutinnal hozza a kedves-aranyos apuskafigurát (kicsit unalmas), a Kontrol nélkül-lel berobbant Zengel szintén rendben van, bár ő azért egy kissé megszeppenhetett a hollywoodi külsőségektől. James Newton Howard talán az egyetlen, aki valóban kitesz magáért: hangulatos filmzenéje a film után is velünk marad.

Nevezhetjük nosztalgiának vagy eszképizmusnak, az Ásatás és A kapitány küldetése a vaskos ambíciók ellenére egyaránt megelégszik a múlt csöndes-bús felidézésével. Előbbi a manapság turbulens, Brexit utáni Nagy-Britannia kedélyét igyekszik nyugtatni, utóbbi Amerika Trump-korszakára mutogat vissza, nem túl reflektáltan. Tézisfilm mindkettő: egy a viszonylag jobb, egy a kevésbé sikerült fajtából.