0

Sarkvidék (Arctic, 2018)

írta Nikodémus

Halk gépihang csipog négyszer egymás után – idő van. A férfi az órájára néz, abbahagyja addig végzett tevékenységét, és egy másikba fog. Semmi kapkodás, semmi idegeskedés – felpörgetett hétköznapjainkban sokan vágyunk valami hasonlóra. Ám a film az első nagytotállal megmutatja, mi az oka annak, hogy hőse olyan szokatlan nyugalommal éli életét: S.O.S.-jelet ás a hóba, várva a távoli tájról érkező megmentőre. Joe Penna alkotása persze már a címével is képbe helyez minket, ám a brazil rendező Sarkvidék címmel forgatott – s az itthoni mozikban április végétől vetített – bemutatkozó munkája még így is képes meglepetéseket okozni.

Méghozzá nem is kicsiket: sztorija egyetlen szereplőre épül, tartalmaz legalább egy komoly csavart, és messziről kerüli a túlélőfilmek műfajának hollywoodizált sablonjait. Bátran kezdhetjük a legutóbbi szemponttal: ha az álomgyár filmet forgat ember és természet viszonyáról, hiába forgatja meg a zsánert, az előbb-utóbb valamiféle hőseposzba torkollik. A természet meghódítandó terület, teljesítendő kihívás, melyet a humánum elsősorban praktikus eszével (célracionalitás) és fizikai fölényével (küzdőképesség) győz le – íme, a klasszikus modernitás krédója. Tanúskodik erről számtalan westernfilm, no meg – idővel – az ellenkezőjéről is: hogy a tündérmesébe csomagolt nagy természethódító mítosz bizony hamis. A nyugati fehér ember nyomában ugyanis jórészt népirtás, pusztítás és rabszolgaság jár, s csak idő kell ahhoz, hogy maga a természet bosszulja meg mindazt a gyalázatot, amit rajta elkövettek. Ez már lehetne posztmodern (ökológiai, sőt, poszt-kolonialista) alapvetés, de a probléma ennél bonyolultabb, s a film jó érzékkel nem foglal egyértelműen állást: az embert figyeli, miként boldogul a zord körülmények között.

Főhősünk (Mads Mikkelsen) pedig úgy látszik, mintha megbékélt volna sorsával: órája jelzéseire járja precíz táncát a mindennapi teendők között, s valahogy nem is igazán vágyik arra, hogy kimentsék. Van menedéke (a lezuhant repülőgép roncsa), étele (halat fog a jég alól), segélyhívója (mindennap bekapcsolja és tekeri) – csak az a fránya hideg és a közelben ólálkodó jegesmedve ne volna… Aztán egy hirtelen fordulat nyomán néhány pillanatig azt hisszük, megmenekül, de ez illúzió csupán: társat kap maga mellé (Maria Thelma Smáradóttir), és ez mindent megváltoztat. Penna legerősebb állítása tehát, hogy nincs magányos felelősségvállalás: bármiféle erkölcsiségről csak emberi közösség esetén beszélhetünk. Úgy is fogalmazhatunk, hogy üres az ég: főszereplőnk egyetlen alkalommal sem hívja a Feljebbvalót, még átkozódás formájában sem. Mikkelsen pedig – mint mindig – remek a szerepben: felesleges monológok helyett elszánt némaságával teremt jelenlétet a vásznon, s így cipeli a hátán a filmet – a mutatványba sok hollywoodi kollégájának beletört volna a bicskája. A valódi helyszíneken, kronologikus rendben forgatott Sarkvidék cselekménye során alakja egyre soványabb, arca egyre elgyötörtebb, s ahogy a horror-thrillerek szimbolizmusához illik, mind több vérfolt és fagyás borítja testét. Lassan száll ki belőle az élet, pedig itt van valaki, akit bármi áron óvnia kellene.

A túlélőfilmek gyakori hibája, hogy cselekményük tulajdonképpen mesterkélt pechsorozat: hősünknek sem ez, sem az nem sikerül, épphogy lemarad a kínálkozó alkalomról. Vagy épp hihetetlen szerencsék sorozatát éli át: még pont elkapja a menekülést hozó kötél végét, esetleg jó időben volt jó helyen, hogy megtalálják. Joe Penna filmje a fináléig szerencsére nem él ezzel az ócska eszközzel: dán mérnökünkre kiszámíthatatlan rend szerint mosolyog rá a szerencse: térképet és gázmelegítőt talál, miközben jegesmedve támadja meg. A körülmények játékáról elfeledkezve tehát hősünk tudatos döntéseire tudunk koncentrálni, amiből bizony akad néhány, amit emésztenünk kell. Sziszüphoszi alakként megjárja az utat a kitörő örömtől a végső kétségbeesésig, egy ponton úgy tűnik, fel is adja a küzdelmet, ám ami biztos: addigi életrendje fenekestül felfordul. A kamera szinte mindvégig az arcára és a mozdulataira fókuszál, az egyre ritkuló gyakorisággal megmutatott havas táj csak arra való, hogy érzékeltesse a karakter elveszettségét.

Joe Penna mozija nem írja újra a műfaji szabályokat, s nem is akar valami nagyon vereteset mondani az emberről, paradox módon mégis így válik megrendítő filmélménnyé. Hőse cudar körülmények közé vetett figura, aki fokozatosan jön rá: nem önmagáért kell küzdenie, s noha az eget sűrű felhők borítják, üdve nem lehet magányos. Így hát kitart, amíg csipog a karján az óra – amíg pislákol benne az élet.

(Megjelent: Új Ember, 2019. május)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *