0

Corpus Christi (Boze Ciało, 2019)

írta Nikodémus

Mindig van lejjebb. A vállalás, amit egykor tettél, a döntés amit egykor hoztál, egyre halványul az idővel, és a hétköznapi apró kompromisszumok lassan-lassan teljesen megölik. Egy kis “buli”, némi “ez most megérdemlem”, és lassan már ki sem látsz megalkuvásaid hálójából. Legyenek szóra sem érdemes hibák vagy szépen háziasított bűnöcskék, szürkül az eszmény: a mennyiség előbb-utóbb győz. S ha jön valaki, aki emlékeztet erre? Nincs annál pocsékabb érzés. A tudat, hogy jó voltam, de a másik fölém nőtt, megnyitja a szégyen és a düh legsötétebb kapuit. Nagyjából erről szól Jan Komasa még tavaly elkészült, ám idén, koronavírus idején robbanó filmje, a Corpus Christi. És persze szálkáról meg gerendáról, Isten- avagy egyházképről és a kereszténység válságáról, képmutatásról és bűnbánatról.

Olvasd tovább

0

Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy (J’accuse, 2019)

írta Nikodémus

Különös pályát rajzol az élet egy-egy filmnek, befolyásoló tényezőből pedig akad jónéhány mostanság. A tavalyi Velencei Filmfesztiválon Ezüst Medvét, az idei César-gálán pedig három további díjat nyert Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy (J’accuse) ugyan jórészt a koronavírus-járvány miatt késett csaknem egy évet a magyar mozikból, igazi érdekessége azonban a rendezője: Roman Polanski. Szeptember közepétől végre itthon is megtekinthetjük a lengyel mester legújabb filmjét, amely mindkét, imént említett filmfesztiválon heves indulatokat keltett, holott első pillantásra nem tűnik többnek egy régmúltba vesző történelmi per felidézésénél.

Olvasd tovább

0

Brabham / Fangio

írta Nikodémus

Nosztalgiázni jó. Elkísérjük útján a gáncstalan főhőst, szurkolunk neki egy kicsit, bosszankodunk a rosszfiún, és persze örülünk, ha utóbbi elnyeri méltó büntetését a sztori végén. Ha meg véletlenül épp másképp alakul, az erkölcsi veszteség katarzisával gazdagodunk. Nehezen hihető, de az autósportok királyának, a mára végtelenül elüzletiesedett Forma 1-nek is volt ám hőskora, amelyből most két zsenit emel piedesztálra épp soros dokumentumfilm-párosunk. Jack Brabham és Juan Manuel Fangio egyaránt megérdemli a reflektorfényt – más kérdés, hogy a róluk készült alkotásokat figyelve felmerül bennünk, jó lenne végre izzót cserélni abban a bizonyos reflektorban…

Olvasd tovább

0

Egy nő láthatatlan élete / Ema (2019)

írta Nikodémus

Bő három évtizede már, hogy a dél-amerikai szappanoperák megjelentek a hazai televíziózásban, s miközben a rendszerváltozás mámorító szabadságában hol hüledezve, hol felháborodva néztük őket, szépen elvégezték munkájukat közgondolkodásunkban. Hatottak beszédmódunkra, névadási szokásainkra, és ami a legfontosabb, sajnos eltanultuk belőlük azt a tehetetlenséggel vegyülő teátrális érzelmeskedést, ami társas kapcsolatainkban csak fokozza, s nem oldja a problémát. A mesés-varázsos dél-amerikai kontinensről persze leegyszerűsítő, s így hazug kép ez; legutóbb két hazai mozibemutató kapcsán győződhettünk meg erről. Koronavírus ide, kultúr-ínség oda, a nyár két legizgalmasabb premierjének ígérkezett az Egy nő láthatatlan élete és az Ema.

Olvasd tovább

0

Kvíz (Quiz) minisorozat

írta Nikodémus

Kiszámíthatatlan, mit vesz szárnyára a siker: gyakran a legbanálisabb ötlet csörgeti meg leginkább a kasszát, különösen a média világában. S ha rendkívüli a helyzet (mint most, koronavírus után-közben), akkor a kivitelezés szinte másodlagos, ám a brit ITV által, Stephen Frears rendezésében elkészült Kvíz (Quiz) esetében utóbbi miatt szerencsére nem kell aggódnunk. A háromszor háromnegyed órányi minisorozat idén nyáron kiemelkedő nézettséget produkált az HBO GO-n, miközben a tévétörténelem egyik legellentmondásosabb botrányát dolgozza fel.

Olvasd tovább

0

Tenet

írta Nikodémus

Nem spoilerezünk (a kép innen való.)

Ne próbáld érteni, érezd – szól ki a nézőnek Christopher Nolan legújabb filmjében (és egyúttal kritikusok százainak is – akik használják is rendesen ezt a mondatot, mint valami kapaszkodót), és mintha öntudatlanul hűteni próbálná a gigantikus elvárásokat. Legkésőbb A sötét lovag óta elképesztő felhajtás övez minden Nolan-premiert, amihez idén ráadásul a koronavírus-járvány is hozzátett. A Tenet azonban nem megváltó, nem orákulum, csak egy film – és annak sem a legelmésebb, mert hiába a bonyolult felszín, izgalmas rétegek nemigen akadnak a a mélyén. Csupán néhány közhely.

Olvasd tovább

0

Az életmű megmarad – Három kortárs filmzeneszerző

Óz, a csodák csodája, James Bond, Csillagok háborúja – ha meghalljuk ezt a három filmcímet, azonnal ikonikus jelenetek peregnek szemünk előtt. S beugranak a hozzájuk tartozó, összetéveszthetetlen dallamok is: egy álmodozó dal, egy rejtélyes-izgalmas swing-szám és egy kicsattanó energiájú nagyzenekari himnusz. Ma már mindhármat meglehetősen konvencionálisnak halljuk – részben azért, mert az évtizedek alatt rongyosra koptatták velük a fülünket –, ám a maguk idejében mindhárom alkotás merész újításnak számított. Ám mi a helyzet napjaink filmzenéjével? Három kortárs zeneszerző bemutatásán keresztül erre próbálok választ találni.

írta Nikodémus

Olvasd tovább

0

And We Go Green (2019)

írta Nikodémus

Alejandro Agag makacs ember. Olyan, aki a legkisebb részletekre is odafigyel, ha valamit sikerre akar vinni. A rajtjelző lámpa elromlása márpedig fontos részlet, főleg akkor, ha egy bőségesen beharangozott, vadiúj autóverseny-sorozat első futamának rajtjakor történik. Lehetne mindez önmagán túlmutató szimbólum, de az And We Go Green nem akar metaforát növeszteni az esetből: derék dokumentumfilmként ironikusan csipkelődik kicsit, aztán továbblép. Napjaink egyik legfelkapottabb versenysorozata, a Formula-E tuti megér egy hőskölteményt, de szerencsére ebben sincs részünk, inkább csak abban, hogy testközelből figyelhetjük egy teljesen új motorsportág születését.

Olvasd tovább

0

Három hang kavarog a szélben – Ennio Morricone pályaképe

2020. július 6-án, 91 éves korában elhunyt Ennio Morricone, a világ talán legismertebb filmzeneszerzője. A közel 400 film, melyhez kísérőzenét írt, felsorolhatatlan, dallamvilága eltéveszthetetlen, jelentősége felmérhetetlen. Egy hosszú, gazdag életmű westerntől westernig, kísérletezéstől a szakralitásig.

írta Nikodémus

Morricone 1928. késő őszén egy ötgyermekes római családba született. Édesanyja rövidáruboltot vezetett, ő azonban édesapja hivatását követte: korán felismert tehetsége révén s Szent Cecília Konzervatóriumba került trombitásként, majd kitanulta a hangszerelést és a zeneszerzést is. Nagy hatással volt rá szüleinek mély katolikus hite és apja muzikalitása. Eleinte slágerek hangszerelését bízták rá az akkor bevett gyakorlat szerint egy-egy neves szerző neve alatt. Saját neve először egy 1959-es film, az Egy barát halála stáblistáján tűnt fel, ám még sok megaláztatást kellett elviselnie: a rendezők gyakran egyszerűen kidobták gondosan megkomponált kísérőzenéjét.

Olvasd tovább

0

The Current War (2017) / Radioactive (2019)

írta Nikodémus

Manapság közkeletű (s mélyen leegyszerűsítő) értelmezésként él a közvéleményben, hogy a szabadság nem más, mint végtelen lehetőségek azonnal kihasználható tárháza. Társadalmi keretekről, erkölcsi megfontolásokról vagy a tények tiszteletéről alig hallani, és immár három nemzedék közös élménye, hogy a szabadság kiküzdendő érdem helyett hétköznapi valóság. Többek között ennek veszélyeiről gondolkodtat el két, nemrég bemutatott film, nézőjét a másfél évszázaddal ezelőtt berobbant tudományos-technikai forradalom hőskorába repítve.

Olvasd tovább

1

Merre tovább, mozifilm?

Vírusjárvány után, kultúrharc közben

Mire e sorok megjelennek, nagy eséllyel túlleszünk az idei koronavírus-járvány első hullámán. Az eddigi életvitelünket felforgató pandémia számos tanulsággal szolgált már eddig is, s mint annyi minden más, maga a szórakoztatóipar sem lesz már ugyanaz, mint azelőtt. A filmvilág mostanság új szavakat tanul: távolságtartás, online fesztivál, streaming-bemutató.

írta Nikodémus

Olvasd tovább

0

Vívódó művészkelkek – Ralph Fiennes-portré

Legkedvesebb hőseit Ralph Fiennes nem csak eljátssza, rendezi is

Legyen szó egy náci munkatábor szadista tisztjéről (Schindler listája), egy kalandutazó magyar grófról (Az angol beteg), egy zsidó család szépreményű fiáról (A napfény íze) vagy a Harry Potter-sorozat rettegett Voldemortjáról, Ralph Fiennes összes szerepében igyekszik valami emberit felmutatni. S miközben hozzá illő mellékszerepeket vállal Hollywoodban, egyre figyelemreméltóbb rendezői életművet épít.

A hatgyermekes angol művészcsaládba született Ralph Fiennes útja szinte egyenes volt a színjátszáshoz: kezdeti festői ambícióit félretéve elvégezte a királyi színészi akadémiát (Royal Academy of Dramatic Art), 1987-től pedig angol Királyi Nemzeti Színház, majd a Shakespeare-társulat tagja lett. Filmszerepeiben is tetten érhető e korai tapasztalat: gyakran vállalja történelmi figurák megformálását, és vonzódik a klasszikus drámairodalom nagy tépelődőihez. Első rendezésében mégis egy radikális modernizálást hajt végre.

írta Nikodémus

Olvasd tovább