Az életmű megmarad – Három kortárs filmzeneszerző

Óz, a csodák csodája, James Bond, Csillagok háborúja – ha meghalljuk ezt a három filmcímet, azonnal ikonikus jelenetek peregnek szemünk előtt. S beugranak a hozzájuk tartozó, összetéveszthetetlen dallamok is: egy álmodozó dal, egy rejtélyes-izgalmas swing-szám és egy kicsattanó energiájú nagyzenekari himnusz. Ma már mindhármat meglehetősen konvencionálisnak halljuk – részben azért, mert az évtizedek alatt rongyosra koptatták velük a fülünket –, ám a maguk idejében mindhárom alkotás merész újításnak számított. Ám mi a helyzet napjaink filmzenéjével? Három kortárs zeneszerző bemutatásán keresztül erre próbálok választ találni.

írta Nikodémus

Egy német úr Hollywoodban

A hollywoodi filmzeneszerzés fősodra jelenleg egyetlen személyben sűrűsödik össze: az 1957-ben Frankfurtban született, majd Angliát, számos popbandát és a tévé világát megjárt Hans Zimmer kétségtelenül a műfaj legnagyobb sztárja. A mérnök-feltaláló apa és muzsikus anya gyermekeként született Zimmer saját elmondása szerint nehezen tűrte a rendszeres zeneoktatás kereteit, de a zongorából kicsalható hangzások mindig is izgatták. Autodidakta zenészként nagy hatást tett rá Ennio Morriconénak a Volt egyszer egy Vadnyugat-hoz írt zenéje, ám a rocksztárságról álmodó fiatalember véletlenek során át került a filmzene közelébe.

Néhány kisebb próbálkozás után az 1988-as Esőember hozta meg számára a sikert egy Oscar-jelölés képében. A filmzene jórészt szintetizátorokkal készült, Zimmer azonban gyorsan megbarátkozott a klasszikus nagyzenekari hangzásokkal is; a továbbiakban e két megközelítés közötti egyensúlyozás határozza meg életművét. Fiatal rendezők partnereként a kilencvenes években állandó részese az Oscar-gáláknak, s 1994-ben elnyeri az aranyszobrot Az oroszlánkirály filmzenéjéért. Fontos állomás Zimmer pályáján a Gladiátor filmzenéje, mely a legfoglalkoztatottabb szerzők közé emelte. A nagyzenekar megszólalási lehetőségeinek biztos kezű használata, a hangsúlyos ütős-, valamint a szaggatott, osztinátó-szerű vonóshangzás részben újdonság, egyúttal jelzi az életmű fordulatát. Ezután Zimmert a legnagyobb látványfilmek zenei munkáira kérik fel (A karib-tenger kalózai, Pearl Harbor, Kung Fu Panda, Sherlock Holmes, A sötét lovag-trilógia), melyek hangzását ennek szellemében újítja meg.

Zimmert főként Christopher Nolan brit-amerikai rendezőhöz fűződő munkakapcsolata inspirálta olyan, divatot teremtő megoldásokra, mint a minimális zenei eszközökből álló karakterépítés (Batman: Kezdődik!, 2005), a hajókürt-effektus (Eredet, 2010) vagy a motorikus vonósokból felépített, négy jól eltalált harmóniát használó apoteózis-szerű kiteljesedés (Az acélember, 2013). A két alkotó közös sikere még az olyan merész húzásokat elbírta, mint a 2008-as A sötét lovag Joker figurájának jelenlétét jelző, idegtépő glissando-hangja vagy a Csillagok között (2014) nagyszabású scifi-történetének egyetlen szomorkás zongoramotívum köré való csoportosítása. Legkimunkáltabb filmzenéje talán az Eredethez készült: lebegő, bizonytalanságot sugalló hangzásával, a cselekménybe épített Edith Piaf-sanzonnal és többirányú hang-kísérleteivel képes új dimenziót adni Nolan álom és valóság viszonyát firtató meta-krimijének.

Zimmer az utóbbi időben olyan sok megbízást kapott, hogy 2016-ban kiégésre hivatkozva bejelentette, nem vállal több képregényhős-mozit. Munkái egy részét immár saját zeneszerző-stúdiójára (Remote Control) bízza, online mesterkurzusokat tart, saját zenekarával pedig exkluzív filmzenekoncerteket ad a világ minden táján. Hans Zimmer, aki apja korai halála után a zenébe menekült, s folyamatosan képezte magát, mára mindent elért, amit akart: nevét immár a filmvilágon túl is jegyzik, miközben rocksztárként tündökölhet zenészei körében, saját műveit előadva.

A bánat vonósfényei

Visszafogottabb, s az európai komolyzenei hagyományokkal szorosabb rokonságban álló életművet épít a szintén Németországban született és Angliában nevelkedett Max Richter, aki képzett zeneszerzőként alkotóművészetének csupán egyik szeleteként tekint filmes munkáira. Az Angol Királyi Zeneakadémián zongora- és zeneszerzés szakon végzett Richter Luciano Berio olasz zeneszerzőhöz szegődött, majd kamarazenei együttest alapítva Arvo Pärt, Brian Eno, Philip Glass, Julia Wolfe és Steve Reich zenéivel ismerkedett. Első saját albuma Memoryhouse („Emlékház”) címmel 2002-ben jelent meg, szinte azonnali sikert aratva, következő lemezéről, a Franz Kafka inspirálta A nyolc oktávfüzetről (The Blue Notebook) pedig az On the Nature Of Daylight tétel vált a legismertebbé. Ezen a darabon már megfigyelhetjük az eljövendő Richter-filmzenék minden jellegzetességét: a vonósok érzékeny használatát, az áttetsző harmóniákat, a minimalista építkezésmódot és a hatást, amit mindezzel szerzőnk elér: a mély, lélekig hatoló, mégsem tolakodó szomorúság érzését, mely áthatja Richter szinte minden művét.

Filmzeneszerzői munkássága szokatlanul indul: egy debütáló izraeli rendező, Ari Folman keresi fel, hogy saját élményei alapján írt „animációs dokumentumfilmjéhez” muzsikát írjon. A személyes hangvételű, az emlékezet kuszaságát és egy háborús tragédia döbbenetét feldolgozó Libanoni keringő 2008-ban kerül a nézők elé, s Richter kiváló munkát végez: lírai Bach-darabbal incselkedik, szintipopot és zajokat használ, a film kulcspillanataihoz azonban egy álló akkordokból álló, tétova bánatossággal tovalépdelő vonós-motívumot komponál. Miközben szólólemezein új utakat keres (a telefon-csengőhangokként megírt 24 Postcards in Full Colour) avagy kortárs eseményekre reflektál (a 2005-ös londoni terrortámadásnak emléket állító Infra), azok egyre több tétele bukkan fel filmek vagy filmelőzetesek kísérőzenéjeként. Eredeti filmzene megírására többek között Fliegauf Benedek (Méh/Womb, 2010), Alex Rubin (Disconnect, 2012) és Cate Shortland (Lore, 2012) is felkéri – csupa komoly témájú, társadalmi, történelmi kérdéseket boncolgató alkotás születik. Folman következő filmjén, Stanislaw Lem A futurológiai kongresszus című kisregényének szabad feldolgozásán is együtt munkálkodnak, s a végeredmény egy filmes műfajokat zavarbaejtően váltogató, megrendítő erejű alkotás. A nyugdíjba készülő, személyiségét a filmstúdiónak gyermeke érdekében eladó főhős (Robin Wright) odüsszeiája letaglózó erővel szólítja meg a posztmodern álarcok mögé menekült embert. Richter bevált eszközeit csiszolja tovább: a klasszikus darab feldolgozása ezúttal pimaszabb, a popsláger már-már bizarr, a vonósok azonban kegyelemért könyörögnek – a vívódó lelket szólítgatják.

Richter egyre sűrűsödő film-megbízásai mellett manapság sorozatzenéket is ír (Black Mirror, A hátrahagyottak, Tabu), ám nem engedi, hogy mozgóképes munkássága szerzői életműve fölé kerekedjen. Amíg mindkettőt ilyen kivételes érzékenységgel műveli, nem kell aggódnunk.

Női energia északról

Az idei Oscar-átadó óta egy halkszavú, bájosan mosolygós hölgy nevét tanulgatja a filmvilág: Hildur Guðnadóttir izlandi zeneszerző sokak meglepetésére nyerte el a legjobb eredeti filmzene aranyszobrát a Joker című film muzsikájáért – már ha muzsikának nevezhetjük azt, amikor egy alapvetően nyomasztó dráma hangkulisszája fájdalmas sóhajokkal rombolja tovább kedvünket.

Guðnadóttir nem a semmiből lépett elő teljes fegyverzetben: zenészcsaládból származó, képzett gordonkaművészként régóta stúdiómuzsikusa és alkotótársa volt az utóbbi évek egyik legfelkapottabb skandináv filmzeneszerzőjének, Jóhann Jóhannsson-nak. A többek között Szász János két filmjéhez is dallamokat író, s az utóbbi időkben Denis Villeneuve kanadai rendezővel szorosan együttműködő Jóhannsson tragikus halála után tanítványa előbújt az árnyékból: korábbi, kisebb munkái után elvállalta a tavaly hatalmas sikert aratott Csernobil minisorozat zenéjét, illetve első hollywoodi egész estés produkcióját, a Jokert. Előbbiért Emmy-díjat, utóbbiért Oscart kapott – egy karrier ígéretes indulásának vagyunk tanúi.

Guðnadóttir gyakran használja szeretett hangszerét, ám önálló filmzenéiből kiviláglik, mesterétől elsősorban a szikár minimalizmust tanulta el: mind a Csernobil, mind a Joker „zeneietlen zenét” kapott. Zörejekből épülő sajátos „szimfóniát”, mely zaj és zene határvidékén egyensúlyozik, egészen minimális gesztusokat téve hallgatójának. Kellemetlen hallgatnivaló: erősíti a súlyos drámával birkózó képsorokat. Formaalkotásról alig beszélhetünk, a zenei szövet legkisebb történéseire is fokozott figyelemmel kell fülelnünk. Néhány hang egyfajta alapmotívumként vissza-visszatér, ám többnyire az a benyomásunk, a hanghatások véletlenszerűek. Ez már a kísérleti zene terepe, melyet a 2010-es évek elején Trent Reznor és Atticus Ross vezetett be a filmzenék világába (A közösségi háló, A tetovált lány, Holtodiglan, Bird Box), ám míg ők többnyire elektronikus hangzásokkal dolgoznak, Guðnadóttir úgy tűnik, egyelőre marad a természetes hangszereknél.

Hiába a Csernobil ipari zörejzuhataga, mindig megszólal egy hegedű, gordonka vagy kórus; a Joker-ben pedig áradnak a vonósok, gyakran monomániásan ismételgetve egy-egy zenei alapsejtet. Miközben tudósítanak a világ szörnyűségéről (játszódjék az az utcákon vagy egy megbomló elme mélyén), halványan mégis melengetik szívünket.

*

Habár a képregényfilmek áradata jobbára még ma is konvencionális, vezértémáit nagyzenekaron megszólaltató muzsikákat igényel, a filmzene több évtized nyugodt építkezése után változóban van: Hans Zimmer a fősodor részévé tette merész elektronikai újításait, emellett a műfajra erős hatást gyakorolt az európai új-minimalizmus Arvo Pärt, Philip Glass és Steve Reich nevével jellemezhető első, valamint az ambient és a különböző használati zenék térhódítását jelentő második hulláma. Napjaink filmzenéje szivacsként szívja magába a különböző népek zenéit, a popot és az elektronikus törekvéseket – olyasféle olvasztótégelye lett a jelenkori zenei műfajoknak, mint a világzene (world music) volt egy-két évtizede. Hollywoodban a szakmaiság kötelező, a trendiség melegen ajánlott, az innováció felügyelettel használható – a szerző tehetségén múlik, születik-e mindebből időtálló muzsika. Zimmer, Max Richter és Hildur Guðnadóttir nyugodt lehet: életművük megmarad – az alátámasztani rendelt képsorok nélkül is.

(Megjelent: Új Ember, 2020. augusztus)