2

A futurológiai kongresszus (The Congress, 2013)

írta Nikodémus

2014-05-the-congress-1

Tudom, elképesztő már a felvetés is, mégis leírom: A futurológiai kongresszus valamiképpen az idén épp 35 éves, mégis múlhatatlan érvényű Sztalker rokona. S hogy minden tanult filmesztétát végleg kiakasszak, meg is indoklom, miért: annak ellenére, hogy egy egészen más korban, más szemléletben és más közeg számára készült, Ari Folman második nagyjátékfilmje ugyanolyan inspiráló sokértelműséggel, mégis eszméltető tisztasággal beszél az ember kilétéről, mint Tarkovszkij halhatatlan klasszikusa. S ez a teljesítmény – mindazzal együtt, hogy A futurológiai kongresszus amúgy nem sikerült hibátlanra – egészen döbbenetes.

Döbbenetes, mégpedig első sorban azért, mert az a típusú mozgóképes filozofálás, amit az orosz mester művelt, mostanra már enyhén szólva is kiment a divatból. Gyorsfogyasztott kaják, élmények és identitások idején egyszerűen képtelenek vagyunk leállni és elgondolkodni, s amellett, hogy Folman filmje egyébként épp ezt a kérdést is feszegeti, legnagyobb erénye, hogy amúgy kétségtelenül látványos filmnyelvi attrakciói mögött őszintén érző szív és bátran rádkérdező értelem lapul.

Olvasd tovább

2

Libanoni keringő (Vals Im Bashir, 2008)

írta Nikodémus

2013-05-Libanoni-keringo-01

Így, öt év távlatából eszmélek csak rá: bitang erős volt a 2008-as moziszezon. A képregényfilm műfaját egy hűvös angol úr újradefiniálta, elbúcsúztunk kedvenc pisztolyforgatónktól, az amerikai függetlenfilm új erőre kapott, s még közepes rendezők is összehoztak egy-egy jó filmet (na jó, Baz Luhrmannek nem sikerült…). A mainstream filmgyártáson túl pedig olyan gyöngyszemek születtek, mint a Libanoni keringő, mely animációs filmnek álcázza magát, aztán háborús dokudrámának, majd mélylélektani utazásnak a freudi tudattalan sötétjébe.

Olvasd tovább