A futurológiai kongresszus (The Congress, 2013)

írta Nikodémus

Tudom, elképesztő már a felvetés is, mégis leírom: A futurológiai kongresszus valamiképpen az idén épp 35 éves, mégis múlhatatlan érvényű Sztalker rokona. S hogy minden tanult filmesztétát végleg kiakasszak, meg is indoklom, miért: annak ellenére, hogy egy egészen más korban, más szemléletben és más közeg számára készült, Ari Folman második nagyjátékfilmje ugyanolyan inspiráló sokértelműséggel, mégis eszméltető tisztasággal beszél az ember kilétéről, mint Tarkovszkij halhatatlan klasszikusa. S ez a teljesítmény – mindazzal együtt, hogy A futurológiai kongresszus amúgy nem sikerült hibátlanra – egészen döbbenetes.

Döbbenetes, mégpedig első sorban azért, mert az a típusú mozgóképes filozofálás, amit az orosz mester művelt jellemzi, mostanra már enyhén szólva is kiment a divatból. Gyorsfogyasztott kaják, élmények és identitások idején egyszerűen képtelenek vagyunk leállni és elgondolkodni, s amellett, hogy Folman filmje egyébként épp ezt a kérdést is feszegeti, legnagyobb erénye, hogy amúgy kétségtelenül látványos filmnyelvi attrakciói mögött őszintén érző szív és bátran rádkérdező értelem lapul.

Igen, rád kérdeznek, téged szólítanak meg a film derekán animációba átcsapó, hömpölygő képek, a tétova, szűkszavú dialógusok és a szeszélyesen kanyargó cselekmény. Az a cselekmény, amely úgy indul, hogy a kiöregedett színésznő (a tulajdonképpen önmagát alakító Robin Wright bátor játékában) szokatlan ajánlatot kap az egyik nagy filmstúdiótól: szép summáért beszkennelnék, s míg ő élné a boldog, visszavonult nyugdíjasok életét, a stúdió szabadon rendelkezhetne virtuális alteregójával. A színésznő vívódik, lánya jó bulinak tartja, ügynöke győzködi, visszahúzódó fia meg egyszerűen csak sárkányt ereget. Úgy tűnik, őmiatta mégis elvállalja a dolgot. Mind a felütés tálalása, mind filmnyelvi megvalósítása rengeteg kérdést vet fel bennünk, és figyelem, még csak a film első félórájánál tartunk! A közeli jövőből egyszercsak a távoliba ugrunk, s mondanom sem kell, hogy a Nyugat kokettálása a virtuális valósággal időközben alaposan eldurvult. Itt lép be Lem disztópiája (ahonnan a filmcím származik), ám ahelyett, hogy groteszk szatírába fordulnánk, egyre mélyülő elégiára kanyarodunk rá. S ezen a ponton történik meg az a bizonyos animációba való átváltás is, melynek híre jogosan előzte meg a filmét. Ennél többet nem mondhatok, már ez is túl sok volt.

Már Ari Folman előző filmje is zsonglőrködött a műfaji és filmnyelvi trükkökkel,  miközben súlyos erkölcsi kérdések körül forgott mondanivalója. Ez itt sincs másként, noha minden jószándékom ellenére azt kell mondanom, hogy A futurológiai kongresszus kissé egyenetlenebb alkotás, mint a debütálás. Mindenesetre mágikus pillanatokban villan össze önidentitás, emberség és erkölcsi választásaink kérdése (gondoljunk csak az ügynök csodálatos vallomására színésznőjéhez a szkennelőszobában), ugyanakkor a cselekmény a film előrehaladtával egyre nagyobbakat zökken, valószínűleg párhuzamosan a film azon törekvésével, hogy mind összetettebb és általánosabb mondanivalót akar átadni. Ez pedig nagyon keveseknek szokott sikerülni, Folmannak is majdnem beletörik a bicskája. Nem csoda, hisz rengeteg felvetést kell emésztgetnünk: a lealjasodott emberiség szüntelen illúzió-igényét, a virtuális valóság végnélküli bódulatába fojtott élet kongó ürességét, az öregedés és a halál kiiktatásának kétségbeesett próbálkozásait, az idő feloldódását, majd az identitásválság stációit az önelvesztéstől az önmegtaláláson át az önfeláldozás gesztusáig, és még sorolhatnám. Mindezt pedig az okosan elhelyezett szimbólumok mellett körbefonja egy bravúrosan elővezetett önreflexív szál a film és a filmrendező újévezredbeli léthelyzetéről és a jövő lehetőségeiről.

S ha ez még nem lenne elég, Folman rengeteg apró geggel színesíti ezt a megdöbbentő panorámát: Hollywoodon gúnyolódik (sci-fibe nem érdemes fektetni, azt nem díjazzák, csak a holokausztfilmet, mondja az öntelt producer), popkulturális ikonok sorát idézi meg képben és hangban (Jézustól Miki egéren át Michael Jacksonig), filmes utalásokban lubickol (Badass Agent Robin bombalovaglása), és láthatóan élvezi. S látszik, hogy nem csupán tobzódik, hanem mindezzel mondani is próbál valamit. Max Richter filmzenéje ismét gyönyörű, A futurológiai kongresszus utolsó harmadában pedig egymás után érkeznek a katartikus pillanatok: Robin tabletta-döntése és annak következményei, az odüsszeia utolsó momentumai és a végső áldozathozatal a szeretett személyért. Itt olyan érzelmi áradat zúdul a nézőre, amelyet nagyon kevés film képes a Kongresszus után csinálni. Ebből a szempontból persze szöges ellentéte Tarkovszkij Sztalkerének, ám az, ahogy utolsó képsorai után még sokáig bennünk visszhangozva, meditatívan gondolkodtat el ember-létünkről, az egy az egyben az orosz filmrendező remekét mintázza.

A művészeti alkotások legtöbbje – még ha valamilyen totalitás-élményt ad is vissza – alapvetően kategóriákban beszél tárgyáról. A néhány vonásból felskiccelt karakterekkel dolgozó tömegfilm képtelen árnyalt ábrázolásra, s A futurológiai kongresszus épp ebben üt el a legélesebben a kortárs kínálattól: egyértelmű kategóriák helyett az ember kilétének egészére kérdez rá, annak minden bonyolultságával, s válaszkísérlete is csaknem olyan kimeríthetetlen, mint a Sztalkeré. Nem véletlen, hogy mindkét film erőteljes kritikával illeti a modernitás eszmerendszerét és az annak nyomán kiépült társadalmi berendezkedést. S olyan világba vezet, ahol hideg racionalitás helyett hitet, szerepek helyett találkozásokat és individualizmus helyett szeretetet találsz. Ez pedig – bizonygatja Folman és Tarkovszkij – földi létünk legigazabb valósága.