Pieces of a Woman

írta Nikodémus

Tíz éve alig gondoltuk volna, hogy a magyar film újra kapós cikk lesz a világ kultúrtrendjeit diktáló Hollywoodban, aztán jött Nemes Jeles László, Deák Kristóf és Enyedi Ildikó diadalmenete. Az újabb csoda pedig itt kopogtat az ajtón: Mundruczó Kornél első angol nyelvű rendezése, a Netflix-en január 7-én bemutatkozó Pieces of a Woman (magyarul a színházi változat címe után Női részek) olyan elemi erejű élmény nézőjének, hogy a stáblista lepergése után is csak keressük a szavakat. Nehéz dadogás nélkül szólni egy olyan filmről, amely egy házaspár közösen megélt tragédiáját meséli el, plakátján ott díszeleg Martin Scorsese neve, két díjat már nyert a tavalyi Velencei Filmfesztiválon, s az Oscar-díj sincs messze.

Martha (Vanessa Kirby) és Sean (Shia LaBeouf) szüléshez készülődik. Mivel nem szeretnék sürgetni, sem késleltetni a baba érkezését, életük legfontosabb történését pedig biztonságos, támogató környezetben élnék át, az otthonszülést választják. Eljön a délután, amikor elfolyik a magzatvíz, a fájások megsűrűsödnek, ám a jó előre megbeszélt bába helyett egy másik érkezik. Főszereplőinkkel együtt izguljuk végig a szülés fájdalmas-gyönyörűséges folyamatát, az új kis élet végre felsír, majd hirtelen bekékül, a kiérkező mentő pedig már nem tud segíteni. Mindezt egyetlen 24 perces snittben, vágás nélkül. Aztán főcím.

Kevés film büszkélkedhet ennél gyomorbavágóbb nyitánnyal, amely joggal fog bevonulni a filmtörténet legbravúrosabb teljesítményei közé. Benjamin Loeb operatőr azonban nem pusztán levezényli a maratoni hosszúságú, lenyűgöző jelenetet: színészeivel együttműködve szerencsésen kerüli el mind a nyers naturalizmust, mind a hamis esztétizálást. Kamerája érzékenyen vezeti tekintetünket apró részleteken, finom gesztusokon át, hogy megmutassa, mennyi mindent átél két ember, miközben életet adnak szerelmük gyümölcsének. A film szívbemarkolóan ragadja meg a szülővé válás meghitt, földöntúli boldogságát és a rá következő borzalmas tragédiát is – elsősorban ettől olyan megterhelő élmény a nézőnek. Pedig az igazi passiójárás még csak most kezdődik.

Hiszen élni kell, hiába tört össze hangos robajjal egy egész világ. Marthát folyamatosan emlékezteti erre az őt körülvevő társadalom, legyen szó szűkebb környezetéről (a munkahelyi kollégák kíváncsi pillantásai), baráti köréről (szóba hozzuk, ne hozzuk?), családjáról (temetési ügyintézés, jogi egyeztetés) vagy éppen saját testéről és megébredő anyai ösztöneiről. A nő almaillatot érez, aggódó tekintettel kísér idegen gyerekeket, megtörten bolyong addigi életének romjai közt, de képtelen elgyászolni a friss veszteséget. Wéber Kata önéletrajzi ihletésű forgatókönyve látványos gesztusok nélkül, kivételes finomsággal fűzi egybe a gyermekét elvesztett pár és a szűkebb rokonság megküzdési stratégiáit. A melósgyökerekkel rendelkező férj előbb nyüszít, majd erőszakoskodik, végül hazugságaiba menekülve elhidegül; a mama (Ellen Burstyn) rideg makacssággal hajtogatja meggyőződését, s mint afféle családi matróna, elő akarja írni lánya számára, mit és hogyan cselekedjen. A barátok lassan elmaradnak, a párbeszédek megritkulnak, marad a mély-sötét télbe burkolózó magány.

Mundruczó izgalmas játékot játszik az idővel: előbb összesűríti, majd megnyújtja, végül pedig finoman jelzi, filmjének témájában mennyire hamis „az idő mindent begyógyít” ostoba falvédő-bölcsessége. A Pieces of a Woman egyszerre intimebb és univerzálisabb a rendező korábbi, az „ember-állat” viselkedésmintáit és a bűn lealjasító természetét vizsgáló, gyakran provokatív stílusú mozijainál. Dramaturgiája szinte hollywoodias kiegyensúlyozottságú, miközben mívessége az európai film legjobb szerzői hagyományait idézi. Ha a Pieces of a Woman valamiben provokatív, az nem a tabudöntögető szülésjelenet, hanem ami utána következik: Mundruczó ugyanis kendőzetlen nyíltsággal beszél a posztmodern ember halál-tudatlanságáról és gyászképtelenségéről. A színészek egytől egyik remekelnek: Vanessa Kirby alakításával minden bizonnyal repülőrajtot vett az álomgyári élvonalba, Shia LaBeouf érzékenyen hozza a tragédia súlya alatt megroppanó férfit, Ellen Burstyn pedig megrendítő pontossággal ábrázolja a sok mindent túlélt, szilárd értékrendű anyát.

A hónapos időugrásokat jelző montreali tájkép komótosan kibomló szimbolikát rejt, a kamera letisztult egyszerűséggel fogalmaz, s csak egyszer mímeli újra a szülés imbolygó folyamatosságát: a sok szempontból fordulópontként szolgáló, rendkívül intenzív vacsorajelenet alkalmával. Szédítő lélek-mélységeket pillantunk meg ekkor. Még nem sejtjük, hogy ez a kulcspont, Martha pedig innen felkapaszkodva jut el az érvényes gyász állapotáig. Rádöbben, nincs megnyugvás lelki kiengesztelődés nélkül, azt pedig semmilyen felelőskeresés nem hozhatja el. Ajka talán néma marad, lelke azonban lassan szavakat talál az elmondhatatlanra.

(Megjelent: Új Ember, 2021. január)