írta Nikodémus
A FilmMánia ma 21 órakor vetíti a filmet.
Habár vaskos kultúrtörténeti közhely, hogy a heroikus kudarc sokszor többet ér, mint a könnyed siker, a mondat mögött meghúzódó finom gúny ezúttal indokolatlan. Madách műve és annak Jankovics Marcell által készített animációs adaptációja, Az ember tragédiája ugyanis kudarc – a szó rögvalót érintő, mégis csodálatot kiváltó értelmében. Olyan kudarc, melyet sok szerző világraszóló sikerként könyvelne el.
írta Nikodémus
Habár vizsgálódásának elsődleges tárgyává az emberi kapcsolatok dinamikáját teszi meg, Asghar Farhadi két filmje, a sokszoros díjnyertes Nader és Simin – Egy elválás története, valamint a nem kevésbé míves A múlt legalább ilyen érzékenységgel szól az ember időhöz való viszonyáról is. Az iráni rendező mindehhez korunk egyik legnyomasztóbb problémáját, a párkapcsolat működési zavarait, illetve annak felbomlási folyamatát választja kiindulópontnak.
írta Nikodémus
Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt dicsértem itt egy filmet, melynek titka tulajdonképpen nem volt más, mint egy okosan kitalált és jól kivitelezett forgatókönyv. A Rush persze nem írta újra filmtörténelmet, ám az eddig készült talán legkorrektebb autóversenyzős-film előképeit bizony nagyítóval kell keresnünk. A Le Mans és a Bobby Deerfield érdekes módon rendre azzal nyeri meg magának nézőjét, hogy elsősorban nem a száguldásra koncentrál – az csak ráadás. Két film egy olyan korszakból, amikor Hollywood Európát majmolta.
írta Nikodémus
Hogy jön össze az ökoterrorizmus és Dosztojevszkij? Leginkább Jesse Eisenberg személyén keresztül, aki mostanában csupa frusztrált alakot játszik nagyvásznon innen és túl. Kelly Reichardt és Richard Ayoade filmjét e tényen kívül két dolog köti még össze: mindkettő párdarbjáról volt már szó itt, a droidon, illetve mindkét alkotás elsősorban nyomasztani akar. Egyikük jól csinálja, másikuk kevésbé.
írta Nikodémus
Habár a kamaradrámák alfájának és omegájának számító Tizenkét dühös ember virtuóz és dinamikus vitatkozósmozi, kései utódai pedig sci-fibe (Az őslakó), párkapcsolati drámákba (Az öldöklés istene, Köntörfalak), történelmi krimibe (A berni követ) vagy akár túlélősmoziba (Minden odavan, Dermesztő mélység) is öltöznek, a színészi tehetség és a rendezői érzék igazi próbája a monodráma. Egy olcsón elkészíthető, jól sikerült film felteheti a térképre direktorát, A-ligába katapultálhatja főszereplőjét, és díjesőt hozhat a forgatókönyvírónak. Legutóbb Ryan Reynolds színészi vénáját fedezhettük fel (Élve eltemetve), Tom Hardyval kapcsolatban azonban nincs szükség efféle demonstrációra. Milyen jó mégis, hogy Steven Knight beültette őt egy autóba, lekapcsolta a fényeket, adott neki egy virtuóz (saját maga által írt) forgatókönyvet és egy mobiltelefont. A Locke tényleg csupán ennyiből áll, számomra mégis az év egyik legnagyobb meglepetése.
írta Nikodémus
Egy férfi kel át a poros országúton. Léptei elgyötörtek, mozdulataiból mégis valamiféle izgatottság sugárzik. Egy rosszarcú, agyontetovált kisembert követ, aki egy lepukkant lakókocsi felé tart. Snitt, megkezdődik az alkudozás: a férfinak fegyver kell. Mondja a törpe, egyenként 300 dolcsi, és mutat három pisztolyt. A férfi arca meg se rezdül, s közli, annyi pénze nincs. Jön egy kis verbális izmozás néhány tőmondatban, emberünk csak azt ismétli, ennyi pénze nincs. Majd mikor kézbe veszi az egyik fegyvert, hogy kipróbálja, minden előzetes jel nélkül lepuffantja a kisembert. Az agyvelő fröccsen, biznisz letudva. Brutális kezdés.
David Michôd amúgy is mestere a sokkoló nyitányoknak, s bár éppenséggel nem a fent vázolt jelenettel nyit, az Országúti bosszú alaphangját igen gyorsan megadja ez a borzongatóan direkt felütés. Csakúgy, mint félelmetes debütjében, az Animal Kingdomban.
írta Nikodémus
Anton Corbijn megcsinálta. Nem olyan stílusos és míves, nem tülekedik benne annyi sztár, s nem is szolgál olyan cizellált tanulsággal, de Az üldözött méltó a Suszter, szabó, baka, kém három évvel ezelőtti adaptációjához. Sőt, és ez a fontosabb, hű John le Carré világához és Philip Seymour Hoffmanhoz, akinek halála előtt ez volt az utolsó drámai alakítása. Nem mintha két egyforma filmről beszélhetnénk: az egyik hűvös brit eleganciával, a másik rideg német precizitással hódít, s noha a Suszter… emiatt vonzóbbnak tűnik első pillantásra, Corbijn friss rendezése más területeken csillogtatja nem kevés erényét.
írta Nikodémus
Hiába, az utóbbi időben nincs szerencsém az életrajzi filmekkel: valahányszor rászánom magam egyre, keserű csalódás lesz a vége. Hollywood után most Európa jelentkezett egy-egy exkluzívnak szánt darabbal, ám az igazán bosszantó az, hogy teljesen ugyanabba a hibába estek, mint morcogásom korábbi alanyai, A komornyik és a Diana: a vastag csillámpor és a teátrális érzelmek mögött egyszerűen nincs semmi. De tényleg semmi.
Űrlord és szedett-vedett bandája immár hat napja zúz a magyar mozikban is, az idei év eddigi legjobb hazai nyitását produkálva. Remélhetőleg lesz rendes kritika is, ám addig Titeket kérdezünk: hogy sikerült a Marvel legújabb fejőstehene? Színes-szagos látványpékség vagy hatéves szellemi szintre bekalibrált Star Wars-utánérzés?
Ide jöhetnek a tutifrankómegmondások.
írta Nikodémus
Minél többször jut eszembe, annál bizonyosabb vagyok abban, hogy számomra a Philomena volt az elmúlt Oscar-szezon talán legmaradandóbb filmje. Persze, tetszett a családi lélekboncolás, a disneyizmus diadala, a fergeteges helyzetkomikum, a körömlerágós hajórablás vagy mondjuk az életből az életbe való visszatérés (Walter Mitty szerencsétlenkedése, DiCaprio ripacskodása, a hobbitok zavaroskodása és a kétszer is tematizált, közhelyes nagy fehér elnyomás már kevésbé), ám az egyszerű ír kisnyugdíjas és a cinikus angol újságíró története mindinkább befészkeli magát az agyamba – s egyúttal a szívembe.
Irodalmunk legnagyobbjai, Kazinczy, Vörösmarty, Petőfi és Arany álltak sorba, hogy lefordíthassák, idén pedig a Globe Színház turnézza körbe a világot életművével. 450 éve született William Shakespeare, a „Bárd”, aki immár félévszázada andalít, gondolkodtat, megrendít és provokál – nemcsak a színpadon, nagyvásznon is. Következzék egy tízpontos házi feladat – nemcsak Shakespeare-ből, hanem egyúttal róla is. S persze mirólunk, emberekről.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Mindig baljós érzés fog el, amikor egy rég elhunyt művész hagyatékából frissen előkerült, „még sohasem publikált” szalagcímmel reklámozott művet veszek kézbe. Túl a tisztán pénzszerzési céllal mosodai számlákból formált köteteken, felvetődik a kérdés: akarta-e az alkotó, hogy legféltettebb magánéleti és alkotói titkain a széles nyilvánosság csámcsogjon? S ha életében nem nyilatkozott erről, kiveheti-e a rajongó utókor e döntés jogát a kezéből? A június végén itthon is bemutatott Vivian Maier nyomában dokumentumfilm hasonló dilemmákat jár körbe.
FilmDROID