Locke (2013)

írta Nikodémus

Habár a kamaradrámák alfájának és omegájának számító Tizenkét dühös ember virtuóz és dinamikus vitatkozósmozi, kései utódai pedig sci-fibe (Az őslakó), párkapcsolati drámákba (Az öldöklés istene, Köntörfalak), történelmi krimibe (A berni követ) vagy akár túlélősmoziba (Minden odavan, Dermesztő mélység) is öltöznek, a színészi tehetség és a rendezői érzék igazi próbája a monodráma. Egy olcsón elkészíthető, jól sikerült film felteheti a térképre direktorát, A-ligába katapultálhatja főszereplőjét, és díjesőt hozhat a forgatókönyvírónak. Legutóbb Ryan Reynolds színészi vénáját fedezhettük fel (Élve eltemetve), Tom Hardyval kapcsolatban azonban nincs szükség efféle demonstrációra. Milyen jó mégis, hogy Steven Knight beültette őt egy autóba, lekapcsolta a fényeket, adott neki egy virtuóz (saját maga által írt) forgatókönyvet és egy mobiltelefont. A Locke tényleg csupán ennyiből áll, számomra mégis az év egyik legnagyobb meglepetése.

Ivan Locke a műszakból tart hazafelé, s egy kereszteződésnél hirtelen úgy dönt, ellenkező irányba fordul. A nyitányban erre talán fel sem figyelünk, inkább Hardy nyúzott, szakállas arcát, s a kocsi ablakain keresztül a város éjszakai fényeit figyeljük. Aztán megtörténik az első telefonhívás, amit még sok fog követni, hogy szép lassan, fokozatosan kiderüljön, merre is tart hősünk, mi foglalkoztatja éppen vagy mit próbál megoldani. A drámai fordulatok egymás után érkeznek, melyek szerencsére logikusan következnek az addigiakból, mindez Knight tűpontos és fantasztikusan lavírozó forgatókönyvének és visszafogott, elegáns rendezésének köszönhető. A cselekmény ugyan kimerül annyiban, hogy Locke vezet és telefonál (és tüsszög), ám a szkript olyan brilliánsan van felépítve, mint amilyen tervszerűséggel omlik össze főszereplőnk élete. Mert tulajdonképpen erről van szó: Locke munkájában és magánéletében gondosan építgetett élete szűk másfél óra alatt teljesen szétesik. Az alapkonfliktus pedig rémisztően hétköznapi s banális (sem távoli gyilkosság, túszejtés vagy hasonló trükkös csapda nem hat főszereplőnkre), ezáltal pedig hihető, mi több, átélhető.

Annak, hogy a film gyönyörűen működik, fontos szerepe van Hardy játékának, aki egy helyben ülve, kormányt szorongatva és folyton beszélve bravúros teljesítményt nyújt. Színészi eszköztárának amúgy is jellemzője a visszahúzódó, csöndes külső mögött forrongó belső erő, s ezt a Locke-ban csúcsra járatja: sehol egy ripacskodó kitörés, egy teátrális nagyjelenet, ám a vászonról mindvégig sugárzik az a folyamatosan növekvő feszültség, amely nem hagyja szabadulni a nézőt. Tom Hardy ezt tökéletesen közvetíti anélkül, hogy olcsó gesztusok alkalmazására kényszerülne.

Ez a feszültség aztán részben feloldódik, s akik mindenképp valamiféle mögöttes mondanivalót szeretnének, megkapják tanulság-féléjüket tervezettségről és spontaneitásról, egyetlen döntés messzemenő következményeiről, apák és fiúk között feszülő, életmeghatározó kapcsolatokról, ám mindez nem tolakodik előre a fináléban, Steven Knight csupán finoman jelzi, mit szeretne elmondani ezzel a kitűnően megkomponált és fantasztikus érzékkel előadott történettel. Míg Hollywood hőseinek felszínes dilemmái csutkára tekerve bömbölnek, a Locke elsősorban szelíd csendességével rendíti meg nézőjét, melynek mélyén forró indulatok kavarognak rombolásra készen.