írta Nikodémus
Anton Corbijn megcsinálta. Nem olyan stílusos és míves, nem tülekedik benne annyi sztár, s nem is szolgál olyan cizellált tanulsággal, de Az üldözött méltó a Suszter, szabó, baka, kém három évvel ezelőtti adaptációjához. Sőt, és ez a fontosabb, hű John le Carré világához és Philip Seymour Hoffmanhoz, akinek halála előtt ez volt az utolsó drámai alakítása. Nem mintha két egyforma filmről beszélhetnénk: az egyik hűvös brit eleganciával, a másik rideg német precizitással hódít, s noha a Suszter… emiatt vonzóbbnak tűnik első pillantásra, Corbijn friss rendezése más területeken csillogtatja nem kevés erényét.
Például az adaptálás mikéntjének terén: Andrew Bovell forgatókönyvíró jó arányérzékkel tartott meg és hagyott el részeket le Carré regényéből, egyetlen fő szálra, a csecsen menekült történetére koncentrálva. Corbijn pedig ráérzett, hogy ennek az egyetlen cselekményszálnak a bemutatásán keresztül mindent el tud mondani, amit ő akar, és amit az író is elmondott regényében. A történet így tehát szinte ürügy, de nem kell félni, nem annyira, mint a Suszter…-ben, mindazonáltal kissé elveszve érezhetjük magunkat a kezdéskor. Szerencsére nincsenek lóugrások a narratívában, Corbijn csupán felnőttnek tekinti nézőjét (kevéssé vagyunk ehhez hozzászokva mostanság…), és azt kéri, magunk fedezzük fel a sztori apránként megvilágított zugait.
Legkésőbb félórányi játékidő után azért mindenkinek összeáll a kirakós, hogy elkezdődhessen a sakkjátszma: egy csecsen menekült sorsa a tét, és Günther Bachmann (Philip Seymour Hoffman), a Hamburga tulajdonképpen büntetésből helyezett ügynök óvatosan igyekszik becserkészni a prédát, hogy komolyabb céloka használhassa. A rivális szervezet karrierista főnökének, Mohrnak (Rainer Bock) viszont irgalmatlanul viszket a tenyere, s lássuk be, 9/11 után a minden sötét bőrű, hosszú szakállú menekültben potenciális terroristát látók érezhetik magukat nyeregben.
Corbijn meditatív történetmesélési stílusa jó színészeket kíván, a minimalista dialógusokhoz árnyalt jellemformálás, finom gesztusok, közvetett érzékeltetés, valamint erős jelenlét kell a vásznon. Az amerikaiban George Clooney megoldotta (filmünk egyébként annyira nem lassú, mint amaz), itt Hoffman nemhogy megoldja, hanem egyenesen uralja a filmet. Persze nem önző módon, önnön sztárságára építő színészként, hanem szorosan együttmozogva partnereivel. S társai ezt okos játékkal hálálják meg. Hoffman egyszerűen zseniális a kissé szétcsúszott, sok csalódást átélt, ám szívét és józanságát még el nem vesztett titkosügynök szerepében, és rémisztő arra gondolni, hogy ez a kövér, kissé ápolatlan, rosszul öltözött és folyton cigiző kishivatalnok maga a függőségeiben vergődő színészóriás, aki végül nem tudott megszabadulni démonaitól. S akkor a partnerekről: Robin Wright kitűnő a hűvös amerikai szerepében, Willem Dafoe kellő alázattal hozza a tétova bankárt, Grigoriy Dobrygin traumatizált, elgyötört páriaként meggyőző (ő egyébként innen lehet ismerős), s még Rachel McAdams is képes színészi játékot kicsiholni magából: naiv, majd később egyre zavartabb ügyvédje mindvégig hiteles marad. Az összjáték pedig bámulatos: minden félrepillantás, ajakrándulás mögött súlyos háttértörténetek sorakoznak, melyeket nem kell fennhangon deklamálni, érezzük.
Ahogy azt is érezzük, hogy ennek a sztorinak nem lehet jó vége. Le Carrénál amúgy sem a halált megvető bátorságú és végül mindig győző, jutalmul pedig a legjobb csajt is lenyúló James Bondok, hanem az unalmas aktatologatással foglalkozó, idegtépő türelemmel dolgozó és folyton erkölcsi dilemmák közt őrlődő ügynökök a jellemzőek. A történelem nagy és hálátlan gépezetének apró fogaskerekei ők, akikben ha pislákol is még egyáltalán valamiféle régimódi hazaszeretet, a mindennapi rutin, a módszerek mocskossága, a “mindenki lehallgat mindenkit” morális apátiája szürke homoktengerként gyorsan ellepi lelküket.
A fénykorát jóval túlélt, kiábrándult Bachmann sem tör nagyra: csupán még egy ügyet szeretett volna végigvinni a saját elképzelései szerint. A hétköznapiságában dühítő, egyben megrendítő finálé immár semmire sem tanítja meg, csak arra, hogy itt, a posztmodernitás gondosan takargatott ügynök-árnyékvilágában egyetlen kifejezés örök: az árulás.
Nekünk pedig marad a keserű tanulság: mindig van egy nagyobb hal.
- Agymanók 2. / A vad robot - 2025. február 09.
- Senna minisorozat - 2025. február 02.
- Brawn: A lehetetlen Formula 1 sztori / A korona – 6. évad / Botrány királyi módra - 2025. január 26.
- Konklávé (Conclave) - 2024. december 08.
- Szent (Święty) - 2024. november 10.
- A csend hangjai – Három kortárs animációs film a gyászról - 2024. november 03.
- Back to Black / Bob Marley: One Love / A popzene legjobb éjszakája - 2024. október 13.
- Montreáli Jézus (Jésus de Montréal, 1989) - 2024. október 06.
- Motorosok (The Bikeriders) - 2024. szeptember 29.
- A szembenézés kényszere - 2024. szeptember 15.
Nagyszerű kritika. “A történelem nagy és hálátlan…” kezdetű mondatban minden benne van, amit erről a filmről a rendező el akart mondani.
A befejezés rendkívül briliáns, de a valós események fényében ugyanakkor rendkívül szívszorító is. Philip Seymour Hoffman tökéletes búcsúja.
Kissé berzenkedem a megtekintésétől.
Corbintól egyáltalán nem tetszett Az amerikai.
És hát a Le Carré adaptációk sem szívem csücskei. A suszter, szabó, baka, kém pl. untam, pedig nagyon akartam szeretni.
Én szerettem Az amerikait, bár megértem azt is, akinek nem jött be. Ez pedig korántsem olyan lassú, mint a Suszter, van itt azért bőven esemény.