írta Nikodémus
Érdekes időkben talált rám ez a film: miközben hazánk geopolitikai orientációjáról újabban ismét fellángoltak a viták, jó érzés látni egy olyan alkotást, melyet egy önmagával és a külvilággal tisztában lévő nemzet rendezője készített. A Jack Strong műfajával ugyan már többször is találkoztam a közelmúltban, ám a háború ezúttal nem forró, hanem hideg, az események színhelye pedig nem a front vagy a hátország, hanem szürke irodák mélye.
írta Nikodémus
Mielőtt megkérdezed, hol késett eddig a kritika, szólok: igenis kellett ez a hét, hogy a filmélmény leülepedjen, és lassan kibogozza magát a csinnadrattából és az irreális felhajtásból. Spoiler azért nem lesz.
Nemcsak filmtörténetileg, eszmeileg is szimbolikus a váltás: ami Kubricknál rejtélyes, az emberiséget felfedezésre ösztönző monolit volt, Nolannél kiábrándítóan praktikus, a küldetést vicceskedve segítő robottá alakul. Győzött volna a rideg célszerűség a misztikum felett? A kérdés nem ilyen egyszerű, de jó, ha valami újra készülünk, ugyanis hiába a párhuzamok, az Űrodüsszeia és a Csillagok között két gyökeresen különböző film: míg előbbi rendezője szándéka szerint elsősorban audiovizuális élmény akar lenni, utóbbi leül egy székbe, és elkezd magyarázni – ahogy egyébként Nolan minden filmje az utóbbi időben. Lássuk, ezúttal mi sült ki belőle.
írta Nikodémus
A modern háború totális: nem számít, hogy frontvonalban vagy hátországban, lövészárkokban vagy békés családi otthonok mélyén zajlik, a pusztítás mindenhová behatol, feltartóztathatatlanul. S amit ott talál, felzabál, legyen az erkölcs, tradíció vagy csupán féltve őrizgetett boldogság. Az Agota Kristof regényéből készült, Szász János rendezte A nagy füzet valójában erről szól. S arról, hogy a szörnyűség mindennapi rutinná válhat.
Amint egyre közeleg Hollywood új aranycsinálójának (Christopher Nolan) egy másik aranycsináló (Steven Spielberg) tervéből átformált filmje, a Csillagok között, érdemes egy röpke pillantást vetni arra, ki és hányszor próbálta nagyvásznon kitágítani a mindig nagyravágyó emberiség hódításainak határait. Űrutazós filmekről lesz tehát szó (a listát persze bővíthetitek), amely nem feltétlenül egyenlő a sci-fivel (olyanból amúgy is volt már egy válogatás). Öveket becsatolni, visszaszámlálás indul, irány a csillagos ég!
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Régi, halványan manicheista töltetű közhely, hogy nincs fény árnyék nélkül. John Michael McDonagh idén elkészült filmje, a Kálvária (Calvary) megrendítő illusztrációja e tételnek, mely miközben csendes ódát énekel a fényhez, kíméletlenül megmutatja a sötétséget: az emberi lélek legmélyebb árnyékait.
írta Nikodémus
Pedig tudhattam volna: ahol Brad Pitt manapság feltűnik, fölösleges merészebb, a hollywoodi fősodortól elütő hangnemre számítani. David Ayer ugyan mintha hullámvasúton üldögélne az utóbbi időben (egyszer fent – Az utolsó műszak, egyszer lent – Szabotázs), de az alapötlet, miszerint rendőrök helyett második világháborús katonák klausztrofób kínjait kellene végigélnünk, kétségtelenül jól hangzik. És jól is működik – úgy a Harag kétharmadáig.
írta Nikodémus
Az M1 ma 17.55-kor vetíti a filmet.
Jó, jó ez a repülőgép-eltérítősdi, de a tavaly ünnepi külsőségek között bemutatott Szabadság – Különjáratnak egyetlen nagy pechje van: hogy idén rátromfolt A berni követ. Fazakas Péter filmje ugyanis rendkívül biztató abban a mezőnyben, amelyben indul – tudniillik a kortárs magyar történelem zsánerközpontú fikciósításában –, csak az a baj, hogy a gondosan egymás mellé pakolt erényekből nem születik varázslat.
írta Nikodémus
Annyi pöttyös fedelű lányregény és rózsaszín cukormázzal bevont romantikus komédia után lehet-e hitelesen mesélni a boldogságról a művészet nyelvén? A mozikban tavaly debütált Időről időre és Augusztus Oklahomában (Koimbra utóbbit már megénekelte) mindenesetre megpróbálja: mindkét film a boldogságot igyekszik körberajzolni, ám gyökeresen különböző nézőpontból.
írta Nikodémus
A FilmMánia ma 21 órakor vetíti a filmet.
Habár vaskos kultúrtörténeti közhely, hogy a heroikus kudarc sokszor többet ér, mint a könnyed siker, a mondat mögött meghúzódó finom gúny ezúttal indokolatlan. Madách műve és annak Jankovics Marcell által készített animációs adaptációja, Az ember tragédiája ugyanis kudarc – a szó rögvalót érintő, mégis csodálatot kiváltó értelmében. Olyan kudarc, melyet sok szerző világraszóló sikerként könyvelne el.
írta Nikodémus
Habár vizsgálódásának elsődleges tárgyává az emberi kapcsolatok dinamikáját teszi meg, Asghar Farhadi két filmje, a sokszoros díjnyertes Nader és Simin – Egy elválás története, valamint a nem kevésbé míves A múlt legalább ilyen érzékenységgel szól az ember időhöz való viszonyáról is. Az iráni rendező mindehhez korunk egyik legnyomasztóbb problémáját, a párkapcsolat működési zavarait, illetve annak felbomlási folyamatát választja kiindulópontnak.
írta Nikodémus
Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt dicsértem itt egy filmet, melynek titka tulajdonképpen nem volt más, mint egy okosan kitalált és jól kivitelezett forgatókönyv. A Rush persze nem írta újra filmtörténelmet, ám az eddig készült talán legkorrektebb autóversenyzős-film előképeit bizony nagyítóval kell keresnünk. A Le Mans és a Bobby Deerfield érdekes módon rendre azzal nyeri meg magának nézőjét, hogy elsősorban nem a száguldásra koncentrál – az csak ráadás. Két film egy olyan korszakból, amikor Hollywood Európát majmolta.
írta Nikodémus
Hogy jön össze az ökoterrorizmus és Dosztojevszkij? Leginkább Jesse Eisenberg személyén keresztül, aki mostanában csupa frusztrált alakot játszik nagyvásznon innen és túl. Kelly Reichardt és Richard Ayoade filmjét e tényen kívül két dolog köti még össze: mindkettő párdarbjáról volt már szó itt, a droidon, illetve mindkét alkotás elsősorban nyomasztani akar. Egyikük jól csinálja, másikuk kevésbé.
FilmDROID