FilmDROID 
Tesztrepüléssel és módosított röppályával indul újra a blog tévés ajánlója, egyelőre kissé rapszodikus megjelenéssel, de mindenképp karakteres véleményeket közvetítve. Hívunk Benneteket, gyertek beszélgetni, vitatkozni, elemezni, nosztalgiázni, rajongani és utálkozni – szóval kommentelni.
Author: nikodemus
Sorstalanság (2005)
írta Nikodémus
„…, természetesen.” Ez a hátravetett határozószó (és néhány rokon értelmű párja) a hajtóereje, rákfenéje és kulcsa Kertész Imre Nobel-díjas regényének. A Sorstalanság egy fiatal fiú kiavatás-története egy rezignált író borzongatóan szenvtelen előadásmódjában. Hetven éve ezen a napon szabadult fel a buchenwaldi koncentrációs tábor, s tíz éve, hogy bemutatták az író művéből készült filmet.
Ida (2013)
írta Nikodémus
“Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól.” (Jn 17,15)
Fekete-fehér, 4:3-as képarányú film, melynek játékideje még a 90 percet sem teszi ki. Végigtarolja az európai fesztiválokat, s végül Oscart nyer. E két momentum közti (látszólagos) ellentmondás kikényszeríti, hogy szóljunk az Ida című filmről, mely minden tekintetben szembemegy a jelenkori látványpékség-elvárásokkal, mégis, a kritikusok hozsannázásán túl közönségsikere is kétségtelen. Pedig – ahogy errefelé, Közép-Európában fogalmazni szoktak – “problémafilm”, sőt, traumafilm.
A nehezebb út – Szavak nélkül (2013)
írta Nikodémus
Egy film, ami mellett szingularitásként zsugorodik össze A mindenség elmélete. Egy film, amelyben – Oscar-díj ide vagy oda – ketten is überelik Eddie Redmayne-t.
Rettentő kínos élmény, ha félreértenek minket, és nem tudjuk magunkat kimagyarázni. Mateusznak (Dawid Ogrodnik) mentálisan sérült fiúként alaposan kijutott az ilyesféle tapasztalatokból, az orvosi szakvélemény szerint egyenesen úgy kell kezelni őt, mint egy növényt. Az itthon tavaly október végén bemutatott Szavak nélkül című lengyel film ebből a képtelennek tűnő alapszituációból formál egész estés élettörténetet úgy, hogy mindvégig dicséretesen kerüli az olcsó szánalomkeltést.
Ez már csak azért is komoly fegyvertény, mert a napjainkban dúló hollywoodi zsiger-esztétika olyannyira erős, hogy néhány premier plánban zokogó arc csábításának bizony még míves alkotók is engednek (ahogy legutóbb Christopher Nolan tette ezt az egyébiránt imponálóan grandiózus Csillagok között-ben). Maciej Pieprzyca a nehezebb utat választotta, és empátiájának, stílusérzékének, valamint zseniális főszereplőinek köszönhetően végig is tud menni rajta.
Young Ones (2014)
írta Nikodémus
Szikár posztapokaliptikus táj, kurta dialógok, szótlan hősök, lassan csordogáló, szikkadt sztori – és dúsan áradó filmzene. Az egyébkénti viszonylag könnyen behatárolható műfajokkal játszadozó Young Ones közepe felé esett le, hogy a kezdetben idegennek ható aláfestés tulajdonképpen kulcsként szolgál Jake Paltrow filmjének egy újabb rétegéhez. Mert a Young Ones elsősorban családtörténet, de nem olyan epikusan, mint A keresztapa, s nem is olyan fátumszerűen, mint a Place Beyond the Pines.
A Hídember (2002)
írta Nikodémus
A filmet ma vetíti a Duna TV 21.50-kor.
Ideges vonósok ütemére forog a kerék az éjszakában – egy tehetős beteget szállítanak sürgősen az intézetbe, kiről az a hír járja, hogy megháborodott. A doktor nyugtatgatja a pácienst, aki egzaltáltan motyogja szörnyű önvádját. 1848-ban járunk, a dicsőséges magyar forradalom és szabadságharc kezdetén – a döblingi tébolydában. Ez a felütés több szempontból is kulcsként szolgál: megérteti a nézővel, hogy nem történelmietlenül kiszínezett Jókai-képeskönyvet lát, hanem egy szenvedélyes, nagy ember végső lemeztelenedését. Talán ez, talán a forgatás és a bemutató körüli politikai hajcihő – avagy mindkettő – akadályozta meg a filmet abban, hogy befussa a hozzá méltó pályát. Pedig A Hídember számos erénnyel (és nem kevés hibával) bírván grandiózus kísérlet a népszerű történelmi film műfajának újragondolására.
Nagy szemek (Big Eyes, 2014)
írta Nikodémus
Tisztázzuk mindjárt az elején: ez egy Weinstein-film. Tim Burtonnek alig van köze hozzá. Ez persze önmagában nem feltétlenül baj, a loboncos, groteszk figurákhoz vonzódó direktor eddig is vállalt sima bérmunkákat szerzői(nek mondható) filmjei mellett, a gond inkább az, hogy a Nagy szemek sima producerfilmnek is vészesen kevéske, ám mulatságosan önleleplező: van valami ugyebár, ami nem az enyém, de azért gátlás nélkül meggazdagszom belőle.
A zenész, aki ott se volt – Llewyn Davis világa (2013)
írta Nikodémus
Kicsit megkésett szösszenet egy kiváló filmről.
Azt gondolnánk, nem kedvez a májusi bemutató egy olyan borús filmnek, mint a Coen-testvérek legújabb rendezése, a Llewyn Davis világa. Verőfényes tavaszi napsütés helyett azonban esős, fázós idő fogadta a tavaly májusi hazai premiert, mely nemcsak a nyári termésnek, hanem a csendesen kallódó népdalénekesről szóló történetnek is határozottan jót tesz.
Jobb, ha hallgatsz (Kill the Messenger, 2014)
írta Nikodémus
Több volt benne – volt az első gondolatom, miután megnéztem a filmet. Persze gyaníthattam volna: azzal a mozival, amely elvileg piszkos drogügyekről és politikai machinációkról szól, miközben magyar plakátján egy sima (na jó, megszaggatott) 12-es karika virít, valami eleve nem stimmel. A Jobb, ha hallgatsz ígéretes alaphelyzetből indul, és jórészt rendezőjének bizonytalankodása miatt válik végül középszerűvé és felejthetővé.
Ami azért nagy kár, mert hőse többet érdemelt volna. Gary Webb (Jeremy Renner) ugyanis valóban létező személy volt, egy nevesincs helyi lapnak dolgozó újságíró, s a 80-as évek nagy állami drogellenes harcának utólagos elemzése közben észrevesz valami furcsát. Utána megy, és kiderül, hogy a drogellenes szólamokat hajtogató hatalom titokban nagyon is jól megél a Közép-Amerikából származó kokóból, sőt, elősegíti az azzal való kereskedést. A CIA nyakig benne van az ügyben, és a szálak a legfelsőbb körökig vezetnek. Emberünk tehát jó nagy slamasztikába navigálja magát, s amikor cikke megjelenik, robban a botrány.
Anyu elsírja magát – Sráckor (2014)
írta Nikodémus
Mire ezek a sorok kikerülnek, talán már megtettük végső tippjeinket az idei Oscar-nyertesekre. Ám bármi is történjék a gálán, Linklater remekének mindenképp érdemes néhány sort szentelnünk.
Ráérősen pakolgatok, te évődve még rám tukmálsz egy régi relikviát, és épp hozom be az utolsó dobozt, amikor észreveszem, hogy könnybe lábad a szemed. Mi van, anyu? Te csak csendben zokogsz, majd néhány suta mondatban végre kibököd, mi nyomja a szívedet. Richard Linklater legújabb, minálunk múlt év szeptemberének közepén bemutatott filmje, a Sráckor annak ellenére van tele ilyen mágikus pillanatokkal, hogy egy percig sem keresi a néző kegyeit.
Jane Eyre / Üvöltő szelek (2011)
írta Nikodémus
A szerelem nem csupán vak és süket – ijesztő is.
Minden második-harmadik generáció szükségét érzi annak, hogy a maga számára újrafogalmazza az örök sztorikat. A regényklasszikusok újraértelmezésének pedig igenis megvan a maga értelme, még akkor is, ha esetenként irodalomtanári hévvel tiltakozunk a kötelező olvasmányok képeskönyvesítése ellen. Hogy egy filmadaptáció silányítja-e a gyermekolvasó nyiladozó fantáziáját vagy sem, nem tisztem eldönteni, új minőség úgyis csak akkor születik, ha a szavakat valóban sikerül képekké formálni – átvinni egy másik műfaj határán. Az egyaránt négy éve készült Jane Eyre és Üvöltő szelek kiváló bizonyíték erre.
Két nap, egy éjszaka (2014) / Zárt rendszer (2013)
írta Nikodémus
Nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani – a jól ismert mondás fényében szívszorító korképet rajzol a jelenkori Európa társadalmi-gazdasági viszonyairól a Dardenne-fivérek Két nap, egy éjszaka, valamint Ryszard Bugajski Zárt rendszer című filmje. Hőseik pedig, ha álmodnak is, legfeljebb rémálmot, melyből a mégoly kegyetlen valóságba is megkönnyebbülve térnének vissza.