A Hídember (2002)

írta Nikodémus

A filmet ma vetíti a Duna TV 21.50-kor.

Ideges vonósok ütemére forog a kerék az éjszakában – egy tehetős beteget szállítanak sürgősen az intézetbe, kiről az a hír járja, hogy megháborodott. A doktor nyugtatgatja a pácienst, aki egzaltáltan motyogja szörnyű önvádját. 1848-ban járunk, a dicsőséges magyar forradalom és szabadságharc kezdetén – a döblingi tébolydában. Ez a felütés több szempontból is kulcsként szolgál: megérteti a nézővel, hogy nem történelmietlenül kiszínezett Jókai-képeskönyvet lát, hanem egy szenvedélyes, nagy ember végső lemeztelenedését. Talán ez, talán a forgatás és a bemutató körüli politikai hajcihő – avagy mindkettő – akadályozta meg a filmet abban, hogy befussa a hozzá méltó pályát. Pedig A Hídember számos erénnyel (és nem kevés hibával) bírván grandiózus kísérlet a népszerű történelmi film műfajának újragondolására.

S e minőségében abszolút érdemes figyelmünkre. Bereményi Géza író-rendező Can Togay-jel ugyanis ráérzett az egész Széchenyi-legendárium döntő momentumára: meséjének hőse reménytelenül romantikus alkat, aki nem holmi nőkkel, tiszti riválisokkal vagy politikai ellenfelekkel, hanem az univerzum erőivel viaskodik. S ez közel áll a magyar néplélekhez. A léha, bátyja feleségével (és kb. öt másik nővel) kavaró Stefferlben – öngyilkossági kísérlete után – hirtelen felébred valami, és őrületes tettvágya végre megtalálja csatornáját. A kor társadalmi konvenciói szerint házasságtörő, nagy szerelem tűrni, erejét beosztani és adagolni tanítja. S persze közben felismer egy-két dolgot, például azt, hogy nem csak császára, hanem hazája is van, s utóbbi elmaradottsága mélyen bántja. Mint minden nagy, mániás depresszióra hajlamos lélek, önmagát alakítja művévé: műformát mérlegel, eltervezi a dramaturgiát, és végigviszi, amit eltökélt. Nem hideg fejjel, korántsem: teljes átéléssel. Sorsot választ és művet alkot: önmaga életét alkotja újra.

A Hídember szigorúan saját hősének története – és nem a reformkorról, nem a forradalomról, a szabadságról vagy a megtorlásról szól. Minden szereplő, esemény vagy fordulat annyiban érdekes, amennyiben általa jobban megértjük Széchenyit. Ha ilyen szemmel nézzük a filmet, minden érthetővé válik: a dramaturgia súlyozása, Crescence (Irina Latchina) halvány múzsa-alakja, a fiatal Kossuth hetykesége, a szabadságharc egyetlen snittben való összefoglalása és a végkifejlet. S a tankönyvi helyett belép a valódi történelem: sistergő viták, sértések és sértődések szegélyezik azt a kort, amely utólag figyelve az egyik legtermékenyebbnek bizonyult a magyar történelem folyamán. Széchenyi Angliában jár, sokat tanul, hidat és ipart akar, megszállottan ír, főszereplője lesz az 1825-ös pozsonyi országgyűlésnek. Metternich kancellár dühöng, hogy eddig kígyót melengettek a keblükön (Darvas Iván minden gesztusában zseniális), a köznemesek a vállukra veszik az arisztokratát (aki ettől meg is riad), és gyorsan bekerül a nagypolitika labirintusába. Ott pedig nem sok babér terem az efféle heves természetű embernek.

S itt szóba kell hoznunk Eperjes Károly teljesítményét: a sokszor ripacskodással vádolt színész kivételes műgonddal kelti életre a grófot, s néhány valóban giccses jelenettől eltekintve mindvégig hiteles marad. Tudja, hogy rajta áll vagy bukik a film, és csak egyetlen pillanatban esik túlzásba: a megőrülés-jelenetkor. Cserhalmi György betyáros hévvel lázít (hatalmas a párbaj utáni beszólása: “Nem kell mindig izélni…”), Nagy Ervin jól hozza az arrogáns, népszerűséghajhászó szónokot (Széchenyivel való összecsapásaik emlékezetesek, csak úgy szikrázik a levegő), s a többi mellékszerepben is egytől egyig remekelnek a színészek.

A puskaporos viták érzékeltetése egyébként nagy húzása az alkotóknak, mely mögött felsejlik a reformkor nagy dilemmája: iparosodás, kulturális-társadalmi reform vagy függetlenségi törekvések előbb? Széchenyi előbbit munkálja, Kossuth az utóbbit követeli – garantált a konfliktus, melybe természetesen az udvar taktikázása is beleszól. Széchenyi reformjait képtelenség lenne még csak felsorolni is, és a Hídember jó érzékkel csak azokat mutatja be, amelyet közvetlenül a cselekményéhez tud kötni. A legsokoldalúbb szimbólum természetesen a híd: alkotója maga is annak tartotta – a nemzeti felemelkedés zálogának, személyes élete megváltás-pillanatának, s amely kegyetlenül a visszájára fordul. Az utolsó elem beépítésének kudarcát démoni jelként értékeli, ám a nézőre megrendítőbb hatással van az az egyetlen snitt, amely elbeszéli a szabadságharcot. Batthyány gróf jóslata (mely el is hangzik a filmben) ugyanis beteljesül: a hídon az osztrák hadsereg masíroz, rabláncon vontatva a lázadókat. Széchenyi nem ezt akarta, s végzetes konfliktusa Kossuth-tal ebben áll. Az események túlhaladnak rajta (az utolsó szinkron-pillanat az áprilisi törvények elfogadtatása), összeomlása szükségszerű. A film azonban tartogat még nagy pillanatokat: a hajvágás közbeni szemrehányás, a házkutatás, majd a temetés jelenete nem csak történelmi, filmtörténeti jelentőségű.

S akkor néhány szó a kivitelezésről: a ráköltött, akkoriban valóban jelentős pénz minden fillérje meglátszik a filmen. Valódi helyszínek, igazi díszletek, bőséges statisztéria, fantasztikus ruhaköltemények és nagyvonalú kellékezés az eredménye annak, hogy rég elfeledett filmközeli szakmákat kellett újjáéleszteni a vállalkozáshoz. Kardos Sándor kamerája méltóságteljesen siklik, a vágás nagyvonalú és halálpontos, Másik János barokkos, néhol romantikába hajló zenéje kitűnően hangsúlyozza a cselekményt, és a CGI is tisztességes – ez merőben szokatlan egy magyar filmtől. Bereményiék viszont kissé túlgondolták a forgatókönyvet, mely a nyolcszoros átírás miatt kissé széteső lett: túl sok a kitartott pillanat, eluralkodik az epizodikusság, és a sok elindított mellékszál miatt elvékonyul a fő drámai ív is.

“Tudom, érzem: felsőbb hatalmak kezében vagyok. Mennyország vagy pokol?…” – az elképesztő küldetéstudattal járó tonnás felelősségérzet tette Széchenyit azzá, ahogy ma nevezzük: a legnagyobb magyarrá. Igen, rémisztő démonokkal harcolt, néha elviselhetetlen volt, de közben felemelt egy nemzetet. A Hídember hasonló ambíciókkal készült, s grandiózus kísérletének kudarca – ahogy Széchenyié is – csak látszólagos: a kor acsarkodására vagy az utókor igazságszolgáltatására fittyet hány – a Mindenséggel méri magát. Mint a nagy romantikusok.

Az íráshoz felhasználtam ezt a forrást.