Ida (2013)

írta Nikodémus

“Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól.” (Jn 17,15)

Fekete-fehér, 4:3-as képarányú film, melynek játékideje még a 90 percet sem teszi ki. Végigtarolja az európai fesztiválokat, s végül Oscart nyer. E két momentum közti (látszólagos) ellentmondás kikényszeríti, hogy szóljunk az Ida című filmről, mely minden tekintetben szembemegy a jelenkori látványpékség-elvárásokkal, mégis, a kritikusok hozsannázásán túl közönségsikere is kétségtelen. Pedig – ahogy errefelé, Közép-Európában fogalmazni szoktak – “problémafilm”, sőt, traumafilm.

Anna (Agata Trzebuchowska) fiatal, fogadalom előtt álló apácanövendék a ’60-as évek Lengyelországában. Apátnője bíztatja, hogy találkozzon egyetlen élő rokonával, az egykori vérbíró, mára teljesen kiábrándult Wandával (Agata Kulesza), hogy megismerje saját gyökereit. A fülledt erotikát sugárzó, önpusztító nagynénitől a lány megtudja, valójában Idának hívják, s hogy zsidó. Szülei a II. világháborúban haltak meg, s a két nő ennek részleteit kiderítendő kel útra.

Közelíthetünk az Idához a műfaji besorolások felől, ám sokat nem fog segíteni: az iménti szinopszis alapján roadmovie-t sejtünk, avagy társadalmi panorámát a lengyel szocializmusról, esetleg egy sajátos coming of age-sztorit, groteszk családtörténetet, netán holokausztfilmet – nácik nélkül. A dolog iróniája, hogy ez mind igaz, Pawel Pawlikowski lassú, már-már túlontúl míves képekben fogalmazó filmje azonban nem foglal állást, hanem vérbeli neo-modernista alkotásként elsősorban képekkel érzékeltet. Lukasz Zal kamerája (Ryszard Lenczewski gyorsan otthagyta a forgatást) különös, gondosan beállított vágatokban mutatja be szereplőit, s a tévés képaránnyal is játszik: hőseink sokszor oldalra, alulra szorulnak, hogy helyet adjanak valaminek, amit nem lehet megmutatni. Az üres eget (szó szerinti és metaforikus értelemben egyaránt), a szürke falakat, a sivár tájat mind-mind egykedvűen veszi a gép, és ez az egykedvűség kényszerít rá minket, hogy felmerüljön bennünk: égbolt, falak és mezők helyett valójában fojtogató légkört, mélységes pesszimizmusba merevedett társadalmat és kilátástalanságot látunk.

A két nő – szokásos kezdésként – nem is lehetne ellentétesebb hátterű, mégis, egy családhoz való tartozásukat kell közösen fölfedezniük. Az éteri, talán túl naiv tisztaság áll itt szemben a mocsokban fetrengő evilágisággal, a két színésznő (Ida megformálója amatőr, még sosem állt kamera előtt!) mégsem farag típusfigurát. Ismét csak a képek beszélnek: egy odavetett megjegyzés, egy szemrándulás, egy karmozdulat, az arc elsötétülése (avagy kivilágosodása) jelzi, milyen folyamatok zajlanak a háttérben. S ez a homályban hagyott háttér az, ami igazán nyugtalanító. El tud-e számolni egy örök odaadottságra készülő lány szülei tragédiájával? Mit jelent a bűn? Hányadíziglen hat? Lemosható-e irgalommal, szeretettel? S itt jön képbe a nácizmus. Az Ida ugyanis úgy holokausztfilm, hogy egyetlen náci katonát sem látunk benne, s úgy szocialista film, hogy egyetlen ágáló párttitkár sem tűnik fel. Zavarbaejtően bravúros megoldás, hogy Pawlikowski mégis képes érzékeltetni, hogy a vidéki tanya udvarán vagy a füstös, Coltrane-belengte jazz-kocsmában micsoda dilemmák rohannak egymásnak. Tudja ő ezt, hisz angliai karrierje dacára ízig-vérig közép-európai. S itt a történelem meglehetősen zaklatott volt az elmúlt évszázadban. Ez a kimondatlan tapasztalat pedig belengi az Ida mélységes csöndjeit, kopár felületeit, és ez kényszeríti a nézőt is a látottak kibeszélésére, de legalábbis végiggondolására.

Egy másik élet lehetősége egyfelől, szörnyű önvád másfelől: Ida belekóstol a világba, Wanda pedig könnyít a lelkén. Akár happy endnek is nevezhetnénk mindezt, ám mi sem áll távolabb a valóságtól: a felvetődő szörnyű kérdések nem érvénytelenednek el, a megrázó felismerések hetekig kísértik a nézőt, Ida válasza azonban nem a történet linearitásából következik, hanem felülről érkezik, mégis koherens marad a film. A válasz ugyanis tiszta és pontos: nyugtázza, hogy szüksége volt erre a tapasztalatra, hogy méltóvá váljon az odaadásra. Hogy mit kezd vele, az már további, benti életének tétje. Nyugodt lélekkel veszi tehát útját a kolostor felé, hogy végérvényesen annak szánja életét, Aki mindent megbocsát – hisz mindent elszenvedett.