Talán – T.S. Spivet különös utazása (2013)

írta Nikodémus

Na persze, majd bolond leszek ilyesféléket megengedni a fiamnak! – buzog fel bennem az előrelátó pedagógus, miközben Jean-Pierre Jeunet legújabb, T. S. Spivet különös utazása című filmjét nézem. Néhány pillanattal később pedig gyermeki ámulattal feledkezem bele a vásznon történtekbe. S ez így megy majd’ két órán át, ám ez a rendhagyó hullámvasút egy percre sem terhel meg, mivel az Amélie csodálatos életének rendezője levetkőzte harsányságát, s a tavaly ősszel nálunk is bemutatott filmje főképp jól eltalált arányaival imponál.

A megtalált egyensúly persze csak a Jeunet-i világon belül értendő: rendezőnk hősei még most is bájosan elrajzolt figurák, akik sajátos tündérvilágban élnek és mozognak. A Reif Larsen regényéből készült alkotásban ezúttal egy kedvesen kattant amerikai családdal ismerkedhetünk meg: az apa egy vadnyugatról itt felejtett, szűkszavú cowboy (Callum Keith Rennie), az anya egy emancipált, (szó szerint) bogaras tudós (Helena Bonham Carter), akik három porontyukkal Montanában, a Sziklás-hegység közepén élnek egy farmon. A legkisebb fiú (Kyle Catlett) egy nap telefonhívást kap, hogy mivel az általa feltalált örökmozgó szerkezet a jelek szerint működőképesnek tűnik, a Smithsonian Múzeum rangos díjat ítélt oda neki, amit át kellene venni. A tízéves T. S. tehát felkerekedik, s mi már ekkor sejtjük, hogy maga az utazás fontosabb lesz, mint a végcél.

Hollywoodi szabású roadmovie helyett azonban egy valóban különös, fordított felnövéstörténetnek vagyunk tanúi, melynek során a világot a tudományos megfigyelések szemüvegén keresztül vizsgáló T. S. saját koravénségével küzd meg, hogy újra gyermekké lehessen. A néző pedig örömmel kíséri el őt, hiszen hősünk szövevényes múltja, benne egy feldolgozatlan traumával, lépésről lépésre tárul föl. Kicsit rapszodikusan, nem kevés lóugrással, de mindvégig koherens módon – ahogy egy gyermeki elme működik.

Jeunet pedig – szerzői jegyei közül elhagyva a túlhajtott, groteszk gesztusokat – elsősorban erre koncentrál, s biztat: vegyük elő bátran világra csodálkozó tekintetünket. A szürke, hétköznapi rend hálójába lassan belegabalyodó, az életet szűk keretekben szemlélő felnőttként megrázó felismerni, hogy ez egyre nehezebb. Talán ha gyermek lennék újra…

(Megjelent: Új Ember, 2014. november)