Káprázatos holdvilág (Magic in the Moonlight)

írta Nikodémus

Woody Allen szerintem túl van már a filmkészítés terápiás, sikerhajhászós és létfenntartó fázisán egyaránt, az éves adagot csupán csak azért dobja össze, hogy közben jól érezze magát. Hogy mi, nézők is jól érezzük-e magunkat, az már nehezebb kérdés, s ha elfogadjuk a W.A. utóbbi évtizedeinek munkásságát nagyjából pontosan leíró “egy jó, egy rossz” leosztást (ismerős valahonnan? Mondjuk, Star Trek?…), akkor most a bravúros Blue Jasmine után most valami rosszabbnak kell jönnie. Jön is, nagy sajnálatunkra. A Káprázatos holdvilág varázslatot ígér filmvásznon innen és túl, ám bántóan hiányzik belőle minden olyasmi, ami Woody Allen mozijait szerethetővé teszi.

Illetve pontosabban, egyvalami mégiscsak varázslatos ebben a filmben: a kitűnő ízléssel fényképezett dél-francia táj. Kár, hogy rendezőnk ezt sem használja ki, hiszen egy kocsikázás kivételével szinte végig belsőkben játszódik a történet. Ha már a sztorinál tartunk, az bizony ígéretes: egy talpig illúziótlan illuzionista (művészneve: Wei Ling Soo), Stanley (Colin Firth) baráti biztatásra összeismerkedik egy amerikai spiritisztával, Sophie Bakerrel (Emma Stone), aki épp akkor készül végképp elcsavarni egy rém gazdag család egyetlen sarjának fejét. Bűvészünk természetesen a hideg racionalitás embereként, leleplező szándékkal lép közbe, de a lány olyan jelenségeket produkál, amelyek – úgy tűnik – őt is meggyőzik. Minket mondjuk nem annyira, s ez a forgatókönyvön múlik elsősorban, mely olyan hanyagul van összecsapva, hogy karakterei minden valóságosságot nélkülözve ugrálnak fordulatról fordulatra. Colin Firth lazán hozza az öntelt mogorvát, s Emma Stone is igyekszik, de már az első pillanatban látszik, hogy semmiféle szikra nincs köztük. Így még a szellemesnek szánt riposztok is sótlanul buknak ki a szájukon.

A szokásos Woody-stílusjegyek persze itt vannak, őket örömmel üdvözölhetjük: a dixie-filmzene, a védjeggyé nemesedett főcím, a nosztalgikus hangulatteremtés (ami majdnem olyan jó, mint az Éjfélkor Párizsbannál – elvégre újra a húszas években járunk!) egyaránt jólesik, de a szerzői alteregóként a cselekményt szétdumáló főszereplő nincs meg. Firth lehetne az, mélyen rejtegetett sebeivel, de figurája sajnos túl felszínesen van megírva. A könnyed szórakoztatásba most is belefér néhány csavar, a monológok az illúzió hatalmáról, a szerelemről, hitről és kételkedésről viszont egytől egyik erőltetettek (különösen az ima-jelenet – kevés hiteltelenebb pálfordulást láttam nagyvásznon).

Új Woody Allen-film van tehát, de a beígért káprázat a fasorban sincs: fűrészpor-szárazságú, bérmunka-ízű filmezést látunk, s néhány tényezőbe – a fényképezésbe, színészeink becsülettel törekvő játékába – kapaszkodunk, hogy felmentsük régi jó Woodynkat. Ez most sovány vigasz – majd legközelebb.