Batman: Assault On Arkham / Son Of Batman

írta Nikodémus

Netszerte terjedő geek-közhely, hogy míg a Marvel (főleg most, a nagy univerzumépítés idején) élőszereplős, addig a DC inkább az animációs filmek terén erősebb. A három évvel ezelőtt megjelent A kezdet kezdete és a tavalyi-tavalyelőtti A sötét lovag visszatér megerősítette bennem mindezt, az idei felhozatal inkább elbizonytalanított. A Batman: Assault On Arkham és a Son Of Batman egyaránt sokat ígérő alapötletet pazarol el nem túl emlékezetes kivitelezésben.

Kezdjük a mívesebb darabbal: a nagy sikerű Arkham-játékok világában játszódó kaland rögtön egy érdekes húzással indul, hiszen a sötét lovag helyett a Suicide Squadot teszi meg főszereplőnek. Mégpedig úgy, hogy tagjai külső kényszer hatása alatt kénytelenek összefogni. Riddler (Matthew Gray Gubler) ugyanis nem nyugszik még az elmegyógyintézetben sem, feladványával kiakasztja Amanda Wallert (CCH Pounder), ő pedig egy rafinált tervvel a válogatott bűnözőcsapatot küldi be Arkhambe. Joker (Troy Baker) azonban egy bombát rejtett el valahol, és arra már Batman (Kevin Conroy) is megjelenik a színen. A Jay Oliva-Ethan Spaulding rendezőpáros ügyesen terelgeti a karaktereket, elsősorban a halálos hatos szóváltásaira koncentrálva. Elegánsan göngyölődik a cselekmény, melyből kiemelkedik Deadshot (Neal McDonough) és Harley Quinn (Hynden Walch), de a játékidő folyamán feltűnik többek között Pingvin, ötletes utalásokat látunk Gotham City további gonoszaira, és természetesen nem maradhat el Joker sem. A hangulatteremtés kiváló, a rendezés csaknem egy előszereplős film igényességét idézi, a csavarok szépen következnek egymás után, de valahogy mégsem az igazi. Az Assault On Arkham nem több, mint egy korrekt módon levezényelt nyomozós Batman-sztori, morális tanulságokkal és legendás feketeköpenyesünk jellemének árnyalásával nem szolgál.

Valami ilyesmivel próbálkozik ellenben a Son Of Batman, de csúnyán felsül mindkét vállalásával. Ra’s al Ghul mindig is egyfajta egzotikus misztikumot jelképezett Batman világában, aki radikálisan más (és hősünkéhez mégis riasztóan hasonló) felfogása mindig önvizsgálatra készteti főhősünket. Efféle zajlik le most is, ám a katalizátor nem az ősi főellenség, hanem egészen másvalaki: egy elfoglalt gothami éjszaka után egyszer csak felbukkan Talia (Morena Baccarin), és bemutatja Damiant (Stuart Allan), akiről azt állítja, hogy Batman fia. A srác pedig olyan, mint egy kis méregzsák: folyton indulatos, állandóan harcolni akar (és ez bizony halálos lehet az aktuális ellenfélre nézve), és finoman szólva nincs kibékülve nemrég megismert apjával. Batman nem nagyon izgatja magát (nem szokta), de az, hogy gyakorlatilag faarccal veszi tudomásul utódjának felbukkanását, elég kiábrándító. A kerettörténet természetesen a bosszú, ami kitűnő párhuzam/allegória lehetne (hiszen összesűríti Bruce Wayne (Jason O’Mara) sorsát, és egyben felnőtté érlelő próbatételt kínál fia számára), de Ethan Spaulding nem képes árnyaltan közvetíteni ezt az ívet. Ehelyett mind hangulatban, mind karakterkezelésben összevissza ugrál a film, felbukkan Nightwing (Sean Maher), Killer Croc (Fred Tatasciore), és az akció közbeni felelősségre nevelés is elég csapongóra sikerült: Damian az egyik percben pökhendi kiskamasz, a másikban hirtelen elkötelezett szuperhőssé avanzsál, az átmenetet pedig ránk bízza a film. Kár, hogy ehhez a sok piff-puff és felszínes humorizálás közben még csak támpontokat sem ad.

Jay Oliva tehát 1:0-ra nyer Ethan Spauldinggal szemben, de gyanítom, inkább a színvonalas alapanyag hiánya tette tulajdonképpen feledhetővé a DC két idei Batman-animációját. Lehet, érdemes lenne újra visszanyúlni a klasszikusokhoz.