Így neveld a sárkányodat 2. / Doboztrollok / Paddington

írta Nikodémus

A nagy évvégi filmdara közben szokatlan dolgok kerülnek egymás mellé, ám a még nyáron bemutatott Így neveld a sárkányodat 2.-t, az októberi Doboztrollokat és a friss Paddingtont két dolog biztosan összeköti: mindháromnak kisebb-nagyobb köze van az animációhoz, illetve a zsáner adta kereteken belül valami egyénivel próbálkoznak, de persze csak annyira, hogy a családbarát besorolás ne boruljon.

Ez leginkább a Dreamworks sárkányos kalandjának második etapjára igaz, mely tovább halad a négy évvel ezelőtti előd kitaposta úton: aki azt sem szerette, ezt sem fogja, de ha anno révületbe estél a meglepő konklúziót kínáló vikinges sztoritól, akkor most is megkapod az élményt. A sztereotípia-bontogatás ugyanis tovább folyik a folytatásban: Hablaty (Jay Barouchel) és Fogatlan (Randy Thom) közreműködésével immár összebarátkoztak a sárkányok és az emberek, s épp önfeledt birkazsákolgatós versenyüket tartják, amikor Hablatyot elszólítja valami, a felfedezőút pedig ezúttal igen fura szerzetek közé veti. Dean DeBlois rendező-forgatókönyvíró most talán még ügyesebben keveri a történet fordulatait, hogy szokatlan utakon (melybe belefér egy egészen új világ megismerése és egy családegyesítési kísérlet is) a megszokott tanulságokhoz vezessen minket: ismerd meg és bátran fogadd el a tőled különbözőt, melynek során többre mész kommunikációval, mint háborúskodással. A tempó kitűnő, a megvalósítás lélegzetelállító (mintha élő színészek játékát látnánk), és a poénok legtöbbje is ül. A Dreamworks jól vizsgázott tehát, és ez biztató a stúdió jövőjére nézve.

Egészen más méretekben gondolkodik a Laika, melynek ambíciói a 2005-ös Halott menyasszony producerelése óta alaposan megnőttek: úgy kívánja másolni a nagy kultusznak örvendő Tim Burton-stílust, hogy mégis megkülönböztethető legyen tőle. Ez a Coraline esetében csak félig-meddig, a ParaNorman alkalmával már jobban sikerült. Az idei dobás szintén sok potenciált rejtett magában, a történet egyszerűsége azonban hiányérzetet kelt. A karakterek ugyanakkor jók, a popkulturális utalások aranyosak, és a tanulság is időben előkerül. Talán ha felfogadnak egy ihletettebb forgatókönyvírót, jobban is meg lehetett volna bonyolítani a szálakat, így marad a viszonylag egyszerű, egyenes út a végkifejlet felé, valamint a rémséges, túlrajzolt (s ezért gyerekeknek nem való) látványvilág. Plusz a végtelen törődés, mely a Doboztrollok minden képkockáján átsugárzik. Hiszen bravúros bábfilmről van szó, amire a gyakorlatlanabb szeműek csak akkor jönnek rá ámulva, amikor kezdetét veszi a stáblista.

Abszolút ártalmatlan családi mozi viszont a Paddington, mely egy perui, emberi hangon beszélő mackó (Ben Whishaw) londoni kalandjainak hivatott megágyazni. Az Angliában már fél évszázada népszerű, Michael Bond teremtette gyerekfigura ugyanis most vackolja be magát először a nagyvászonra, s ha sikeres lesz, senki sem menti meg tőle, hogy franchise-hőssé avanzsáljon. A szokásos eredettörténetet és a csetlő-botló karakter megpróbáltatásait viccesen, brit eleganciával és kedves humorral elmesélő film inkább a cukiság felé hajlik, a nagyobbak szórakoztatására pedig ott van egy félelmetességében is nevetséges főgonosz, akit nem kevés öniróniával alakít Nicole Kidman (az örök tökéletesség hajszolása ugyebár…). Paul King régi vágású, kellemes ritmusú családi mozit rendezett tehát, melynek fotórealisztikusan animált főhőse Chaplin modorában szeretteti meg magát nézőjével.