A nagy füzet (2013)

írta Nikodémus

A modern háború totális: nem számít, hogy frontvonalban vagy hátországban, lövészárkokban vagy békés családi otthonok mélyén zajlik, a pusztítás mindenhová behatol, feltartóztathatatlanul. S amit ott talál, felzabál, legyen az erkölcs, tradíció vagy csupán féltve őrizgetett boldogság. Az Agota Kristof regényéből készült, Szász János rendezte A nagy füzet valójában erről szól. S arról, hogy a szörnyűség mindennapi rutinná válhat.

Ez pedig nem rajzol túl hízelgő képet az emberről, főleg ha van valaki, aki mindezt szenvtelen aprólékossággal lejegyzi. A közelgő front elől a falusi nagymamához menekített ikerpár három tanácsot kap útravalóul búcsúzó édesanyjuktól: túlélni, tanulni, leírni. A film alapjául szolgáló regényben a meg nem nevezett háború ezúttal a második világégés kulisszáit ölti magára: lepusztult falvak, éhező emberek, ide-oda grasszáló tisztek és sivárság mindenütt, leginkább a lelkekben. Az ikrek (Gyémánt László és András) kezdetben nem értik, mi történik körülöttük, szembesülésük az elutasító, szinte ördögi nagymamával (Molnár Piroska) szinte sokkolja őket. Ám az első leckét gyorsan megtanulják: ha enni akarsz, dolgozni kell, mégpedig keményen. A fájdalomhoz pedig hozzá kell edződni, különben vége mindennek.

Szász János legújabb, Karlovy Varyban Kristály Glóbuszt nyert alkotása komoly érzelmi próbatétel – noha Agota Kristof regényének explicitását több alkalommal is tompítja –, hiszen nézőjének egy kollektív lélek-rothadást kell végignéznie. A szinte „eseménytelen” forgatókönyv, a szűkszavú dialógusok, a lepusztult környezet és a színészi alakítások mind e központi üzenetet erősítik. Gyémánt László és András erős jelenléttel bír a kamera előtt, ennyi pedig elég is az először értetlen, majd fokozatosan megkeményedő főhősök megformálásához. Molnár Piroska hátborzongató az utálatos, boszorkány-szerű, majd védtelenné szelídülő nagymama szerepében, a film legtöbb emlékezetes párbeszéde hozzá fűződik. A többi alak szinte jelzésszerű: Ulrich Matthes apafigurája, Bognár Gyöngyvér hűtlen anyája vagy Ulrich Thomsen emberséges, ám nyugtalanító német katonatisztje. Egyvalaki akad csak, akivel barátságot kötnek hőseink: Nyúlszáj (Tóth Orsi) első találkozásukkor alaposan csőbe húzza őket, ám később megtanulnak tőle lopni, s nemsokára már hármasban eszelik ki egyre durvuló csínytetteiket.

Nehezen szerethető film A nagy füzet, leginkább azért, mert emberlétünk legmocskosabb tárnáiba vezet. Oda, ahol erkölcs, erény, moralitás egyként tűnik semmivé, s ami a helyében marad, az a szeretlek-gyűlöllek könyörtelen vaslogikája. Az életben hagylak / megöllek vérfagyasztó egyszerűsége – a háború anatómiája. Miközben a természet is lassan meghal, a télbe forduló tájban az ikerpár elkezd igazságot osztani. Sajátos igazságérzetük az önmagából kifordult felnőttvilág közönyének torz tükörképe: nem tesznek mást, mint amit önmaguk körül tapasztalnak.

A füzet pedig egyre csak telik, hiszen a papír – lelkünk papírja – mindent elbír. Így válik e szenvtelen „napló” az objektivitás rémisztő dokumentumává, hiszen minden „igaz”, ami lapjaira íródik. S egyúttal a túlélés egyetlen záloga lesz, hiszen ahhoz, hogy átvészeljük a háború szörnyűségét, állattá kell válni: ölni és élni hagyni, szökni és megmaradni. Kegyetlen kép ez az emberről.

(Megjelent: A Szív, 2014. június)