Michael Caine Párizsban élő özvegy filozófiaprofesszor. Nem tudta feldolgozni felesége halálát, bezárkózik elméjébe és elképzeli, hogy az asszony mellette van, beszélgetnek, ami a külvilág számára olyan, mintha magában motyogna. Befordult, szomorú öregúr, aki úgymond kiselőadást tart a jó néhány évtizeddel fiatalabb életvidám Clémence Poésy által játszott Pauline-nek, hogy egyszer mindenki találkozik egy olyan emberrel, akinek odaadjuk a teljes szeretetünket, amit eddig megosztottunk helyek, tárgyak és élőlények között. Ha ezt a személyt elveszítjük, akkor gyakorlatilag nem marad más, csak a magány. Arra még nem sikerült rájönnie, hogy Pauline miképp is helyezkedik el az ő életében.
Nem kell mély filozofálgatásokra számítani, de ha egy magába zuhant, a vén kaszásra váró nyugdíjas és egy huszonéves vidám tánctanár kapcsolatáról szól a történet, illetve ha ehhez hozzátesszük az egykori professzor gyanakvó és válófélben lévő fiát, rengeteg bús helyzetet és megmosolyogtató jelenetet várhatunk. Elméletben legalábbis. De hol vannak mindezek? Az ilyen témájú lassabb filmek után a stáblista után csendesen elüldögélhetünk, hogy esetleg mi is elmélázzunk pár perc erejéig az élet értelmén. Habár szó esik a reményről, a halálról, a minket körülölelő világ szépségeiről a film mégsem tudja elérni, hogy gondolkodóba ejtsen. Félreértés ne essék, a filmet nem lehet rossznak nevezni, de a melodráma kissé vontatott. Legalább Michael Caine és Clemense Posey játékára nem lehet panasz. Olvasd tovább →
FilmDROID 
