Sorozat: Gotham – 1. évad, 1-10. rész

írta Nikodémus

“Van egy pont, egy végső pont, amikor a rendszerünk ellenünk fordul.”

Ez a mondat a megfáradt, ám elvhű Gordon szájából hangzik el Christopher Nolan ünnepelt Sötét lovag-trilógiájának utolsó darabjában. A zöldfülű Blake felháborodik, pedig szinte minden a rendőrfelügyelő szavait igazolja: a káosz egyre növekszik, hadiállapot és kijárási tilalom van érvényben, és őrültek öntörvénykeznek terrorista különítményekkel karöltve. Ezzé lett Gotham, s hogy a helyzet korábban sem volt rózsásabb, bizonyíték ez a friss, nagy ambíciókkal indult sorozat, melynek be nem vallott mottója szintén ez a kulcsmondat.

Bár a pilot Bruce Wayne szüleinek meggyilkolásával indul (hányszor láttuk már ezt a jelenetet mozgóképen… ez  sem tökéletes, de tisztességes próbálkozás), felejtsük el a denevérköpenyt, a batmobile-t, a kütyüket és a rémmesébe illő képregény-gonoszokat, helyette készüljünk fel a bűzös, mocskos Gotham minden eddiginél aprólékosabb ábrázolására. A valódi főszereplő ugyanis a város, amely idővel majd megszüli saját antihősét, ám addig még hosszú utat kell megtenni. Ez az út pedig Jim Gordonra (Ben McKenzie) vár, aki épp olyan újonc nyomozóként kerül a gothami rendőrségre, mint Nolan víziójában Blake. Illúziói nem nagyon vannak, de még őt is megdöbbenti az a mindent átszövő korrupció, amit hamarosan a saját bőrén is megtapasztal. A sorozat pedig már az első részek során egyértelművé teszi, hogy elsősorban erre koncentrál: három nagyobb cselekményszálat tart kézben, de végső soron mindegyik ugyanazt a kérdést teszi fel újra és újra: sikerül-e Gothamnek végre kikeverednie a rázárult morális mocsokból? A kifutást ismerjük (ha máshonnan nem, hát a mozifilmekből), foglalkozzunk hát az odavezető úttal.

Gordon számára már a pilotban egy olyan csapdahelyzetet eszeltek ki az alkotók, amiből gyakorlatilag lehetetlen tisztán kikerülni. Pedig a tét nem kicsi: behódolni a várost uraló maffiának (részévé válni a “hallgatólagos megállapodásnak”, annak minden előnyét élvezve) vagy páriaként száműzetni? Gordon okosan oldja meg a problémát, a lényeget illetően becsületes marad, ám következményeivel legkésőbb a 6-7. rész körül neki is félreérthetetlenül szembesülnie kell. Ráadásként pedig ott van társa, a cinikus, kiégett Harvey Bullock (Donal Logue), aki viszont nagyon is jól tudja, mikor kell elegánsan félrenézni. Kettejük dinamikája nagyon jól működik, McKenzie-nek érdemes adni néhány résznyi türelmet, mert a jólnevelt, naiv kiscserkészből gyorsan kemény rendőrré edződik. Ezzel párhuzamosan velejéig korrupt társa (Logue kezdetektől fogva kitűnő alakításában) is kezdi elfogadni az ő motivációit, s ha csak a mundér becsülete miatt is, egyre többször áll ki mellette. Érdekfeszítő a rendőrfőnök, a polgármester, sőt, a kiemelt bűnügyek osztályának (MCU) bemutatása, utóbbi különösen, hiszen akcióikból nem derül ki egyértelműen, milyen ügyet szolgálnak tulajdonképpen. A második szál a városi bűnszervezetek apró-cseprő ügyei, árulásai és harcai: a nagyhal kimért és nyugodt, a kishalak pedig ugrálnak, lesve a hatalomátvételért való háború megindítására alkalmas pillanatot. Mind Falcone (John Doman), mind Maroni (David Zayas), mind a sorozat kedvéért kitalált új karakter, Fish Mooney (Jada Pinkett Smith számító és gonosz), mind az álnok besúgó (s egyúttal nagy túlélő) Oswald Cobblepot telitalálat. Igen, jól láttad: a későbbi Pingvin bontogatja itt esernyőjét, Robin Lord Taylor alakítása zseniális.

S végül, de nem utolsósorban megelevenedik a fiatal Bruce kálváriája is, akinek Gordon még a gyilkosság helyszínén ígéretet tesz, hogy elkapja a valódi tettest. Ez a szál hol megerősödik, hogy elgyöngül, de mindvégig ott van a háttérben, és hát nehéz nem együttérezni a szüleit frissen elvesztő Wayne-ivadék gyászával, megoldás-keresésével, dacreakcióival, kitörési kísérleteivel. Hogy sikerült tehetséges gyerekszínészt (David Mazouz) találni a szerepre, ma már alapvető, az már kevésbé, hogy a szájába adott dialógusok is többnyire jól működnek. Utóbbiban nagy szerepe van Alfred Pennyworthnek, aki a nolani koncepció szerinti pótapja a kis Bruce-nak, és akit, ha lehet, még Michael Caine szerepformálásánál is karcosabb, keményebb felfogásban személyesít meg Sean Pertwee, szintén fergetegesen.

Az alkotók a képi világ megteremtésénél minden részletre ügyeltek (különös, ám kellemes keverékét láthatjuk a harmincas évek és a jelenkor tárgyi kultúrájának, és bizony vannak felhőkarcolók és vízköpők is!), így Gotham él, lélegzik és fuldokol a (szó szerinti és átvitt értelemben vett) piszoktól. Nemkülönben a karakterek: egy-két mellényúlástól, ügyetlen párbeszédtől eltekintve mindannyian szépen kitöltik a rendelkezésre álló teret, és könnyen, mégis koherensen fordulnak az írók által megálmodott irányokba. A képregényes karakterek feltűnése már felemás: Pingvin agyafúrt és rendkívül élvezetes felvezetéséről már írtam, Selina Kyle (Camren Bicondova) azonban éppolyan szeszélyes kedvvel bújik elő és tűnik el, mint jövendőbeli alteregója, s úgy tűnik, egyelőre az írók sem tudnak mit kezdeni vele. Edward Nygma (Cory Michael Smith) és Harvey Dent (Nicholas D’Agosto) is előkerül (előbbi meglepő szerepben, utóbbi elég kiszámítható módon), s a pilotban bemutatkozik egy nyúltképű komikus is, de az ő szerepük várhatóan még sokat fog változni.

A Gotham tehát elsősorban szokatlanul erős színészgárdájából meríti erejét, mely mellé az elindított cselekményszálak közül a maffiás zárkózik fel legerősebben (nem véletlen, hogy az írók az egy epizód – egy bűnügy sémát részben már fel is áldozták a nagyszabásúbb történetszövés oltárán). Aki látta az eddigi részeket, az egy kisebb cliffhangert már átélhetett, és jópár meggyújtott töltet vár még ránk a cselekményben elrejtve – egyikük-másikuk legelőbb az évadfinálé idején robbanni fog. Egy biztos, Gordon egyedül kevés a rendszer ellen, ám míg nem akad álruhás segítője, maga kénytelen megbirkózni valahogy a feladattal. A Gothamet látva érdemes szurkolnunk neki.

(A kép innen való.)