Blue Jasmine (2013)

írta Nikodémus

Hogy Woody Allen legújabb filmje megosztó, az nem meglepő. Az már inkább, hogy legtöbben szokatlan hangvételét kifogásolják, pedig a Blue Jasmine hangulata nem, csupán témája újdonság az életműben. S még az sem egészen. Ami viszont biztos, hogy vígan klarinétozó rendezőnk befejezte európai vakációját, és nincs kedve viccelni. Nagyon nincs.

Már csak azért sem, mert a szokásos szerelem-szex-pszichoanalízis-háromszög mögé ezúttal társadalmi kérdésfelvetéseket is rejtett. Nem kell megijedni, ne számítsunk egzisztencialista drámára, csupán finom elgondolkodtatásra. A Blue Jasmine árulkodó cím: főhősünk, Jasmine (Cate Blanchett) a Blue Moonlight dallamainak hallatán lobban olthatatlan szerelemre Hal (Alec Baldwin), a tehetős pénzember iránt, ám a mézeshetek gyorsan rémálomba fordulnak. Jasmine végül húgánál, Gingernél (Sally Hawkins) húzódik meg, hogy valahogy rendbe szedje magát, ám a terápia borzalmas, a gyógyulás pedig nem nagyon akar összejönni. A bonyodalmak, a fordulatok és a karakterek első ránézésre akár tipikus W.A.-kézjegynek is tekinthetőek, ám nagy különbség, hogy rendezőnk ezúttal két nagy előnnyel indult forgatni: volt egy halálpontosan kidekázott forgatókönyve és egy zseniális színésze.

Kezdjük az utóbbival: Cate Blanchett érzelmek elképesztő skáláját zongorázza végig alakításában, mégsem válik ripacskodóvá. Apró, szinte észrevétlen gesztusokkal indít, majd egy-egy roham során megmutatja, hogyan is viselkedik egy olyan nő, akinek a közelmúltban ideg-összeroppanása volt. Állítólag. Ugyanis a karaktert meglepően sok homály lengi körül, s annak ellenére, hogy látjuk, végtelenül neurotikus alkat, érezzük, volt mit mellre szívnia, gyötrődése nem üres szenvelgés. Blanchett mer csúnya, gonosz, számító, alakoskodó és védtelen lenni, és ez csodásan áll neki. A kollégák pedig átengedik neki a terepet: Alec Baldwin visszafogott és elegáns, Peter Sarsgaard laza és nagyvilági, Sally Hawkins kisszerű, ám melegszívű, a pasiját játszó Bobby Cannavale pedig egy igazi macsó bunkó. A Woody Allen-filmek tucatjain át citálható típuskarakterek alapelemei tehát megvannak itt is, ám a korlátoltságon, az ostobaságon és a szembenézésre való képtelenségen ezúttal nem tudunk önfeledten kacagni.

Nem bizony, mivel egy olyan bukástörténetet látunk, ahol a hős nem érdemli meg szimpátiánkat. A forgatókönyv régen látott pontossággal adagolja az információkat, s vegyíti a két fő cselekményszálat: Jasmine régi (kezdetben idillikus) és új (kezdetben tragikus) életének epizódjait. Kár, de tulajdonképpen szükségszerű, hogy a kettő végül nem ér össze egy tragikomédiává (sem narratív, sem hangulati értelemben), helyette keserű képekkel ér véget a mozi. Jasmine és Ginger kölcsönös terápiát jelentenek egymás számára (érdekes módon ezt csak a butábbnak beállított kishúg ismeri fel), de gyógyulás nincs: az egyik visszasüllyed neurózisaiba, a másik a kispolgári szürkeségbe. Egyetlen figura jár be pozitív utat: Jasmine örökbefogadott fia (adoptált itt mindenki egyébként, nincs egyetlen normális vérségi kapcsolat sem a rokon-szereplők között!) dúsgazdag szülők kábítózó gyermekéből a saját álmát megvalósító, önálló személyiség lesz, aki, mikor anyja hosszú idő után meglátogatja, páros lábbal rúgja ki, mint minden bajának okozóját. S még egy fricska eldurran a filmben: dőzsölésből kiesett, felszínes főszereplőnk képtelen leszokni allűrjeiről, s nem veszi észre, hogy a gazdasági válság kitörése nem csak őt küldte padlóra, hanem a mellette élő, mindennapi gondokkal küszködő testvérét is. Az alsó-középosztálybeli kisembert, aki melóból él, lakást bérel, egyedül neveli gyerekeit, és filléres álmokra spórol.

Bohém rendezőnk a sok ingyenélő helyett is becsületesen dolgozó amerikai átlagpolgárt emelné piedesztálra? A Blue Jasmine szerencsétlen szereplőit látva ebben egyáltalán nem vagyok olyan biztos. S ahogy Woody Allennek, nekem sincs túl sok kedvem nevetni.