Philomena (2013)

írta Nikodémus

Minél többször jut eszembe, annál bizonyosabb vagyok abban, hogy számomra a Philomena volt az elmúlt Oscar-szezon talán legmaradandóbb filmje. Persze, tetszett a családi lélekboncolás, a disneyizmus diadala, a fergeteges helyzetkomikum, a körömlerágós hajórablás vagy mondjuk az életből az életbe való visszatérés (Walter Mitty szerencsétlenkedése, DiCaprio ripacskodása, a hobbitok zavaroskodása és a kétszer is tematizált, közhelyes nagy fehér elnyomás már kevésbé), ám az egyszerű ír kisnyugdíjas és a cinikus angol újságíró története mindinkább befészkeli magát az agyamba – s egyúttal a szívembe.

Stephen Frears amúgy is kitűnően ért ehhez: amolyan “semmi különös”-filmeket csinál, melyekről nehéz eldönteni, hogy markáns szerzői látásmóddal vagy pedig egyszerűen csak a szórakoztatás céljával készültek. Valószínűleg mindkettővel, bár ezt a történetmesélés szemérmessége és a zavarbaejtő műfaji sokszínűség első pillantásra elfedi. Akár legyinthetünk is tehát Frears legújabb, igaz történeten alapuló alkotására, de rengeteget veszítünk: alaposabban vizsgálódva bizony kiderül, hogy egy kivételesen érzékeny filmről van szó, melyben az angol direktor fantasztikus letisztultsággal osztja meg velünk eddigi töprengéseit életünk határhelyzeteiről, erkölcsi paradigmák közötti választásról, az elfogadás nehézségeiről, ember-mivoltunkról és a szeretet szelíd hatalmáról.

Tudom, ez a szó mérhetetlenül elcsépelt, mi több, a magyar alcím (Határtalan szeretet – nem véletlen, hogy nem a magyar poszter díszeleg ott fönt) úgy hangzik, mint egy Zs-kategóriás Hallmark-filmé, pedig erről van szó, s Frears nagy bravúrja, hogy a legkisebb giccs-adag nélkül képes mindezt közvetíteni. Ehhez pedig nem elég néhány, poszteren (és címlapon) jól mutató pozőr, és Frears bele is trafál: Judi Denchről eddig is tudtuk, hogy a legnagyobbak között van, itt azonban mérhetetlen közvetlenséggel formálja meg a bármiféle arisztokratizmust nélkülöző, meglehetősen kispolgári ír asszonyt. Steve Coogan eszméletlenül tud bolodozni (a kételkedőknek: The Trip – idén érkezik a folytatás!), hihetetlen stílusa van (A szenvedély királya), de a Maisie tudja című filmben már bizonyította, képes a drámai karakterábrázolásra. Kettősük pedig hihetetlen dinamikával pulzál.

Majd’ elfelejtettem, a történet: Philomena Lee (Judi Dench) idős asszonyként dönti el, hogy bármi áron, de végére jár a régóta emlékeibe temetett traumának, miszerint megesett leányanyaként egy kolostorba űzték, s nem volt elég a folyamatos dolgoztatás, gyermekét elvették tőle. Martin Sixsmith (Steve Coogan), a nagypolitika piksziséből épp kiesett, enyhén cinikus újságíró könnyzacskó-durrogtató (s egyúttal persze példányszám-növelő) sztorit keres lapja számára, s az egymásra akadás sorsszerű. Ezen a ponton pedig térjünk vissza a dinamikára: miközben nem is lehetne különbözőbb ez a két ember, Frears nem a kulturális, neveltetési differenciák tényét aknázza ki (utalgat persze, finoman), hanem a kölcsönös megértés próbálkozásait ábrázolja. Kicsoda ez a másik? Mi közöm van hozzá? Miért ilyen idegesítő, ugyanakkor mi vonz benne? Korántsem látványos buddy cop-dinamika ez (bár néhány poén azért elcsattan), hanem sokkal halkabban zenélő, összetettebb jellemalakulás.

Tét pedig van, nem is kicsi: sikerül-e megtalálni az elveszett, azóta már tisztes férfikorban járó gyereket? Frears nem farag társadalmi látleletet a történetből, pedig megtehetné (az egyházellenes olvasat kínálkozik legerőteljesebben, nem alaptalanul). Ehelyett személyes sorsok kereszteződésének drámájaként mutatja be, mi történik, s kulcspillanat a lelepleződés: az ellenfél zavartan félrepillant, zár és menekül, az immár elkötelezett barát nagyjelenetben kéri számon az igazságot, főhősünk pedig hihetetlen lelkierőről tanúbizonyságot téve őszintén megbocsát. Miért? Talán érzékeli a probléma összetettségét (Írország katolicizmusa nemzeti identitásának része, s az abortusztilalmat hosszas viták után tavaly törölték az alkotmányból); talán belefáradt már a folytonos nyomozásba (melynek érzelmi hullámvasútja megterhel egy ilyen öreg lelket); talán csak kihasználójának, szenvedése okozójának szemébe nézett. Ott pedig egy tiszteletreméltó etikai világkép rideggé torzult vonásait látta, mely aránytévesztéssel és jó adag frusztrációval párosult. (Azért találgatok, mert rendezőnk nem bontja ki bővebben a szituációt – tulajdonképpen nem is szükséges.) S mivel mindezen ő már keresztülment, nincs ereje újabb hosszú kanosszát járni (ezúttal ellenfelével), a szeretetteli elfogadást választja.

Ez utóbbi egyébként is Stephen Frears sokszínű életművének kulcsfogalma: figurái elutasítás és elfogadás között, homályban lebegő alakok, akik saját bőrükön tapasztalják meg a multikulti-tolerancia mélységes hamisságát: ha nem dolgozunk meg a másikért, ha nem fedezzük fel értékeit, csúnyán megjárjuk a látszatbékével. A modern ember persze nem érti ezt, és üvöltözve követel igazságot, holott tudhatná, hogy az igazság (s manapság helyettesítője, a jog) egy élet távlatában sem békét, sem megnyugvást nem ad.

Philomena tehát a szeretet mellett dönt, hogy könnyítsen a maga, de elsősorban a másik terhén. S csendben reménykedik, hogy az önzetlen gesztus nyomán ébredő szégyenérzet bűnbánatra késztet, megment és fölemel. Szerintem Frears nem is tud róla, mennyire paradoxul evangéliumi filmet rendezett. (S lám, végül mégiscsak eljutottunk a magyar alcímig…)