No (2012)

írta Nikodémus

Dél-Amerikában, a kólamámoros 80-as évek végén járunk: a mikrosütő kuriózum, a bőrdzseki menő, a tévét, újságot pedig a jóságos elnök vég nélküli dicsérete tölti ki. Chilében Pinochet emberarcúnak hazudott diktatúrája tombol, ám a tízezreket eltüntető, és százezreket rettegésben tartó rezsim nemzetközi nyomásra kénytelen népszavazást kiírni a kedves vezető mandátumának újbóli meghosszabbításáról. A rendszer tehát résnyire kinyitja az ajtót, az ellenzék pedig heves vitába kezd, mi is legyen a követendő stratégia.

Nem véletlen, hogy habár már korábban láttam Pablo Larraín filmjét, csak most írok róla: a rendező Pinochet-trilógiáját lezáró kitűnő alkotás értelmezési tartománya ugyanis egyszerre mozog általános és nagyonis aktuális tengelyen. Már a felütés is rendkívül izgalmas: itt vagyunk egy gyengülő, ám még mindig félelmetes diktatúrában, mely tulajdonképpen körmönfont időnyerés céljával enged át egy előre kipreparált, ajtórésnyi teret a népakaratnak. A kampány pedig abból áll, hogy egy gondosan kiválogatott szereplőkből álló kampánycsapat lehetőséget kap arra, hogy az “akarjuk-e az elnök mandátumának meghosszabbítását?” kérdésre a “nem” mellett kampányoljon, mégpedig minden héten 15 percben. Mivel az igen-kampánynak is ugyanennyi ideje van, első látásra szokatlanul nagyvonalúnak tűnik a dolog. Persze az, hogy a többi 23 és fél órában mi történik a tévében, kissé “árnyalja” a helyzetet. Sajátos modellszituáció alakul tehát ki, melyben az ellenzék csapatának kreatív igazgatója René (Gael García Bernal) lesz, aki az amúgy kormánypárti főnökétől kéretőzik el a melóra, s kezdetben úgy tűnik, nem bír zöldágra vergődni az állandóan kötözködő, vitatkozó ellenzékiekkel. Mert hát mi lenne fennköltebb (s egyben célravezetőbb) megoldás, mint felmutatni a szörnyűséges diktatúra szenvedő áldozatait, a nemzet lelkiismeretére apellálva? – gondolja egyikük. Vagy: becsomagolható-e egy sorsdöntő közpolitikai kérdés a legkommerszebb kereskedelmi marketing technikáiba? Egyáltalán: lehet-e pozitív, mozgósító üzenetként eladni a tagadást?

Míg emberünk ilyesféle szakmai, plusz ennél még sokkal nyomasztóbb magánéleti dilemmák közt őrlődik, mi először is megcsodálhatjuk a film kivitelezését. Sergio Armstrong operatőr korabeli technikával (!) tévéképernyős hatást ér el, hogy közelebb hozza az akkori időket a superHD-val elkényeztetett mai ficsúroknak: esetlegesnek ható (ám nagyon tudatos) vágás, valamint szemcsés, néhol szándékoltan színhibás kép (kézikamerás remegés azért nincs) teszi, hogy valóban egy történelmi riportfilm illúzióját keltse az egész. Fontos része van ebben a Pedro Peirano által írt forgatókönyvnek is, aki a lehető legrealisztikusabbra vette a dialógusok hangnemét: az első percekben még azt sem tudjuk, ki kivel van, hova tart és miért, s végig feszülten kell figyelnünk a párbeszédeket, hogy kiderüljön a lényeg. S ez nem felesleges rejtélyeskedés, hanem a való élet. A dramaturgia íve persze hollywoodi, de a cselekmény maga olyan bravúros, hogy a film nézése közben észre sem vesszük: René mindvégig sodródó alaknak tűnik, munkájához ambivalens marad a viszonya, ugyanakkor hétköznapi botladozásai miatt könnyű vele azonosulnunk.

A diktatúra pedig, amint először meghúzzák a bajszát úgy igazán, felmordul: az undorítóan nyúlós kompromisszumok világából kemény, egyértelmű ellentámadásba megy át. Itt egy vegzált család, ott egy brutálisan feloszlatott tüntetés, amott egy ravaszul előadott finom zsarolás. A hatalom természetrajza kitűnően sikerült, s miközben a demokratikus berendezkedés módjairól, lehetőségeiről szól Larraín filmje, a nézőnek óhatatlanul eszébe ötlik a(z egészen) közelmúlt magyar történelme. Hiszen az istenadta nép bizony dönthet néha egészen meglepő módon is, ami figyelmeztetés minden, önmagát megbuktathatatlannak gondoló hatalom számára. Elsősorban ezért jó a No: úgy beszél igazságról, jogról és politikáról, hogy közben nem feltétlenül kényszerít pártpolitikai állásfoglalásra, s maga sem teszi ezt.