0

Vivian Maier nyomában (Finding Vivian Maier, 2013)

írta Nikodémus

2014-07-finding-vivian-maier-01

Mindig baljós érzés fog el, amikor egy rég elhunyt művész hagyatékából frissen előkerült, „még sohasem publikált” szalagcímmel reklámozott művet veszek kézbe. Túl a tisztán pénzszerzési céllal mosodai számlákból formált köteteken, felvetődik a kérdés: akarta-e az alkotó, hogy legféltettebb magánéleti és alkotói titkain a széles nyilvánosság csámcsogjon? S ha életében nem nyilatkozott erről, kiveheti-e a rajongó utókor e döntés jogát a kezéből? A június végén itthon is bemutatott Vivian Maier nyomában dokumentumfilm hasonló dilemmákat jár körbe.

2014-07-finding-vivian-maier-02

A történet kezdete meseszerű: egy Chicagóban dolgozó dada a gyerekekkel a nagyvárost járva csaknem százezer (nem tévedés, százezer!) fotót készít, azonban nem hívja elő őket, sőt, rejtegeti környezete elől. Halála után egy fiatal srác szinte véletlenül, egy árverésen jut hozzá a negatívokhoz, lassanként előhívja őket, felteszi a blogjára, s a hatalmas sikert látva Vivian Maier kilétének nyomába ered. Izgalmas alaphelyzet – némileg Csontváry hagyatékának kalandos útjára emlékeztet –, és John Maloof, a lelkes gyűjtő (s nem mellékesen a film egyik rendezője) nem is hagyja magát: érdekfeszítő nyomozást kanyarít titokzatos hősnőjének sztorijából.

2014-07-finding-vivian-maier-03

Ahogy haladunk előre a történet rétegeiben, megismerjük Maier egykori munkaadóit, az általa felügyelt, mára már felnőtt gyerekeket, s közben minduntalan felbukkannak újabb és újabb fotók a vásznon. Ami azt illeti, valóban míves darabokat látunk (nyilván gondos válogatás eredményeként), egy fotóművész nyilatkozik lelkesen, s az első, alig meghirdetett posztumusz tárlatra tódulnak az emberek. A „rejtőzködő zseni” portréja tehát serényen épül (újabb Csontváry-párhuzam), és mi tagadás, a képek valóban különleges tehetségről tanúskodnak: Vivian Maier a folyton a nyakában lógó Rolleiflexével az utcai élet tragikumát és derűjét egyaránt kivételes érzékenységgel örökítette meg. S hogy mindehhez milyen magánélete volt? Filmünk itt lép ingoványos talajra.

2014-07-finding-vivian-maier-04

A szajré.

Az utolsó harmadban ugyanis felvetődik, hogy Maier talán mégis előhívásra szánta elképesztő életművét, ám amikor élete végére elhatalmasodó gyűjtögető-szenvedélyét és egyéb furcsa szokásait elemzik a megszólalók vulgárpszichológusi hévvel, kényelmetlenül kezdem érezni magam. Maloof tudniillik ezzel az irányváltással bulvárosra veszi a figurát, miközben az az írásom elején feszegetett kérdés, miszerint van-e joga az utókornak kiteregetni a művészt, szinte elsikkad. A film amerikaias lendülettel rávágja: hát persze Sőt, Maloof egyenesen érveket keres amellett, hogy a visszahúzódó, különös természetű Maier igazi akarata is ez volt. Itt jön néhány homályos utalás egy franciaországi kis falura és annak idős, de még élő fotóboltosára, de érezhető, hogy mintha a készítők is zavarban volnának. De csak néhány percig, mert gyorsan elhessegetik néhány dicshimnusszal Vivian Maier zsenialitásáról.

2014-07-finding-vivian-maier-05

Az állítólagos “legjobb barátnő.”

Pedig nincs menekvés: a művész eredeti szándéka – hiába magyarázunk bele bármit is utólag – immár kideríthetetlen, s hiába elérhető az életmű, ha azt minden elismerésünk dacára szégyenkezve, illetéktelen kukkolóként tudjuk csak szemügyre venni.

Ahogy a mondás tartja, a kép, bármilyen hű mása is szeretne lenni a valóságnak, hazudik. A mozgókép pláne, teszem hozzá, amely ezúttal – hajlok rá – nem oknyomozó, hanem tettestárs – egy jószándékból elkövetett képlopásban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *