írta Nikodémus
Nem lehet véletlen: az utóbbi egy-másfél évben sorra mutatnak be olyan filmeket, melyek több-kevesebb (jobbára több) indulattal kritizálják a jelenkori gazdasági-társadalmi elit életmódját. Mark Mylod, Rian Johnson és Ruben Östlund persze nem jókedvében kanyarít antikapitalista üzenetet legújabb filmjébe, ám kétséges, hogy bírálatuk – túl a mindig izgalmas nyomozáson vagy a tettes megérdemelt leleplezésén – többre jut-e felszínes demagógiánál.
írta Nikodémus
Boston Strangler – 1968 után Hollywood úgy gondolta, újra nekivág az évszázad egyik legrejtélyesebb sorozatgyilkossági ügyének: egyedül élő nőket fojt meg perverz kegyetlenséggel egy ismeretlen tettes, ami a rendőrség mellett felkelti Loretta McLaughlin (Kiera Knightley meglepően visszafogott és precíz) újságíró figyelmét is. Ahelyett, hogy az újonnan kijött háztartási pirítósról csevegne az életstílus rovatban, Jean Cole-lal (Carrie Coon már megint remek) szövetkezve csakhamar a titokzatos ügy közepén találják magukat. A titkok mellett küzdeniük kell a kissé hanyag rendőrséggel és a hatvanas évek férfi-előítéleteivel is (ez családilag kicsit közhelyesen be is van mutatva), miközben komor zenére suhan a kamera sötét tereken, borús utcákon át. Matt Ruskin író-rendező szerencsére nem mutogatja a meggyalázott holttesteket, inkább a város lakosságának pánikreakcióit fonja össze a szövevényes, rengeteg holtvágányt megjáró nyomozással. Az illendőnél sajnos jóval erősebb Fincher Zodiákusának hatása, de annyi baj legyen, a hangulat és a tempó kiváló. Külön értéke az elegáns, visszafogott adaptációnak, hogy a régi film óta kiderült fejleményeket okosan építi be a cselekménybe, s bár a finálé kissé erőtlen, azért hagy némi lélek-borzongást a stáblistára.
Egy Isten háta mögötti kunyhóba megy feltöltődni egy kislány a szüleivel, ahol túszul ejti őket négy fegyveres, és elképesztő választásra kényszeríti őket, hogy elkerülhető legyen a végítélet. A külvilágtól távol a családnak el kell döntenie, miben hisznek, mielőtt minden elveszett.
M. Night Shyamalan, a szárnyaló képzeletű filmes számos erénye közül talán az a legnagyszerűbb, hogy munkái mindig rejtélyesek és kiszámíthatatlanok. Egy Shyamalan-film esetében csak egyetlen dolog biztos: sosem lehet tudni, honnan érkezik a nagy meglepetés. Könnyen meglehet, hogy a Kopogás a kunyhóban a Shyamalan-érzés csúcspontját jelenti. Ez a műve ugyanarról a tőről fakad, mint korábbi filmjei, mégis egészen más, mint eddigi alkotásai.
2017. október 5-én Jodi Kantor és Megan Twohy, a New York Times nyomozó riporterei olyan egetverő sztorival álltak elő, ami megrázta a szórakoztatóipart, és egész Amerikában visszhangzott: „Harvey Weinsten évtizedeken át pénzzel hallgattatta el azokat, akik szexuális zaklatással vádolták.” Harvey Weinstein hollywoodi nagyágyú régóta a filmipar egyik legnagyobb hatalmú tényezőjeként uralkodott. Producerként hatszor nyerte el a legjobb filmnek járó Oscar-t olyan mozikért, mint a Szex, hazugság, videó, a Ponyvaregény vagy a Good Will Hunting, így olyan hatalmas befolyása volt, hogy könnyűszerrel el tudott indítani vagy képes volt tönkretenni karriereket. Mint Kantor és Twohey közzétették, állítólag arra használta ezt a befolyását, hogy nőket zaklasson és szexuális kapcsolatra kényszerítsen.
írta Nikodémus
Nem gondoltam volna három évvel ezelőtt, a Skywalker kora láttán fejemet fogva, hogy örülhetek még jó minőségű Disney-Star Warsnak. Azt a mélységes kudarcot nehéz volt feledtetni, s az egeres cég kedvenc univerzumunkkal való játszadozása azóta leginkább egy hullámvasúthoz hasonlít: biztató kezdet (Mandalorian) után kínos folytatás következett (Book Of Boba Fett, Obi-Wan), így annál nagyobb meglepetésként ért, hogy a talán legkevésbé várt Andor sorozat milyen kiválóra sikerült. Tudjátok, ő volt az egyébként örvendetesen felnőttesebb (ám kicsit ziláltra vágott) Zsivány Egyes másod-főszereplője, aki egyszerű ügyeskedőből vált a lázadás egyik vezéralakjává. Úgy tűnik, újra a Gilroy-testvérek kellettek ahhoz, hogy a drámaiság szintet lépjen az SW-univerzumban: hitetlenkedve nézem (s hallgatom), hogy okos dramaturgiával, kiváló párbeszédekkel és komoly lélekrajzzal bontják ki előttem egy elnyomó rendszer elleni lázadás kezdeti lépéseit.
írta Nikodémus
A teodicea alapkérdése, hogy ha Isten jó, miképp történhet meg a rossz a világban. Jó keresztényként érvelhetünk a teremtéstörténet édenkert-jelenetével vagy az ószövetségi „büntető Isten” évszázadokig bevett képével, ha ártatlan életekről van szó, különösen kínzó a magyarázat hiánya. Éppúgy, mint 12 iskolás srác esetében, akik fociedzőjükkel együtt négy éve egy monszun áztatta thaiföldi hegy gyomrában rekedtek. A világ lélegzetvisszafojtva figyelte az akkoriban zajló mentési munkálatokat, s az eseményekre menetrendszerűen érkező dokumentumfilm után most hazánkba is elért a történéseket feldolgozó játékfilm. Ron Howard rendezése, A tizenhármak (Thirteen Lives) karnyújtásnyira volt az itthoni mozipremiertől, az érdeklődők most az Amazon Prime streaming-csatornáján érhetik el az év talán legfeszültebb filmjét.
Az Oscar-díjas Jordan Peele ízekre szedte és újraértelmezte a modern horrort Tűnj el! (Get Out, 2017) és Mi (Us, 2019 – A kulisszák mögött) című filmjeivel. Most a nagyszabású Nem (Nope) című új thrillerével a nyári moziszenzációt tárja elénk meghökkentő fénytörésben. A rejtélyes sci-fi és az összetett társadalmi thriller házasságából született lidércnyomás az erőszak, a vakmerőség és a megalkuvás elemeiből gyúr robbanókeveréket, ami oly elválaszthatatlan az Amerikai Nyugat hamis romantikával átitatott mítoszától – és persze magától a szórakoztatóipartól is.
Los Angeles utcáin egyetlen nap alatt megváltozik három ember élete. Michael Bay nyaktörő tempójú thrillerében Will Sharp, a kitüntetett veterán (Yahya Abdul-Mateen II) mindenáron pénzhez akar jutni, hogy kifizethesse felesége kórházi költségeit, ezért az egyetlen emberhez fordul segítségért, akiről tudja, hogy pont őt nem kellene megkérnie – örökbefogadott testvéréről, Dannyről van szó (Jake Gyllenhaal). A szépreményű profi bűnöző különleges ajánlattal áll elő: raboljanak ki egy bankot 32 millió dollárért, ami rekord lenne Los Angeles történetében. Számításukba azonban súlyos hiba csúszik, ezért a kétségbeesett testvérek elrabolnak egy rohammentőt, benne egy életveszélyesen megsebesült rendőrrel és egy talpraesett ápolónővel, Cam Thompsonnal (Eiza González).
írta Nikodémus
Ha élne, idén lenne 100 éves. Valószínűleg utálná a róla szóló meghatott méltatásokat (odafentről biztosan most is kajánul vigyorog), s egy könnyed grimasszal intézné el az életművét heves buzgalommal elemezgető kritikusokat, filmtörténészeket vagy bölcsésztanulókat. Az egy évszázada született Jancsó Miklósra ezért életrajzi citátum helyett leghíresebb filmje, az idén 55 éves Szegénylegények megidézésével emlékezünk.
írta Nikodémus
Szeretjük úgy képzelni, hogy a gonosz maga a nagybetűs abnormalitás, sötét üzelmeitől pedig biztonságos távolságban hisszük saját kis világunkat. Hollywood örömmel játszik rá kedélyes tévedésünkre: a rosszat legtöbbször látványos maskarába öltöztetve, egzaltált túlzásokkal ábrázolja, aki a film végén üzembiztosan elbukik. Napjainkban épp az okoseszközök démonizálása divatos, ám mielőtt megidéznénk a ránk támadó „gonosz számítógép” rémálmát, két film emlékeztet a közösségi médiát feltaláló és elterjesztő ember felelősségére. Miközben a kortárs Lengyelország társadalmi viszonyai közé kalauzol minket, sem a Sweat, sem pedig a The Hater: A gyűlölet új arca nem szolgál könnyed tanulságokkal.
Ha visszamehetnél az időben, megtennéd? Érdemes lenne? Azt mondják, a múlt más vidék. Zártak a határai. De mitévők legyünk, ha ez nem teljesen igaz? Mi történik, ha a saját bőrödön tapasztalhatod meg a múltat, annak túláradó ingertömegével együtt? Ezzel a helyzettel szembesül Eloise (Thomasin McKenzie) Edgar Wright új lélektani thrillerében. A fiatal lány azért érkezik Londonba, hogy divattervezést tanuljon, de igazából a múlt érdekli – szenvedélyének tárgya egy letűnt korszak. A hatvanas évek Londonjába vágyik, hogy személyesen merüljön el annak minden pompájában. Eloise titokzatos természetfeletti képessége megadja a lehetőséget arra, hogy olyan kézzelfoghatóan váljanak valóra álmai, ami számára is szinte felfoghatatlan. Amikor beköltözik a jellegtelen kollégiumba, Eloise azonnal megijed szobatársától, a lenyűgöző Jocastától (Synnove Karlssen) és divatőrült barátaitól. Bár barátságos csoporttársa, John (Michael Ajao) igyekszik bátorítani őt, Eloise ki nem állhatja az egész éjszaka tartó bulikat. Inkább kivesz egy kiadó szobát egy régi ház manzárdjában, ahol a házinéni Ms Collins (Diana Rigg). Bár Eloise még nem találta meg a helyét, reménykedik a szebb jövőben, és éjszakánként szépen elmerül a hatvanas évekről szóló álmokban.
írta Nikodémus
Másfél éve egy parányi, szabad szemmel láthatatlan kórokozó alaposan elbánt a világgal. Veszteségeinket siratva talán kevésbé vettük észre, de a koronavírus-járvány bizony rávilágított, mennyire ingataggá válhat az a társadalmi-gazdasági rend, amiben eddig éltünk. Miközben a nyári uborkaszezonban minden (még a kurrens mozikínálat is) arra biztat, hogy élvezzük ki a pihenés jól megérdemelt perceit, két nemrégiben bemutatott film a közhangulattal dacolva csendesen figyelmeztet, milyen törékeny az ember hétköznapi biztonságérzete.
FilmDROID