Röviden: Mi / Elrabolt világ / Családi bunyó / Triple Frontier / Hát nem romantikus?

írta Minime

Mi (Us) – Jordan Peele legfrissebb alkotása, amely a Tűnj el! után ismételten kellően egyedi és nyomasztó pszichózist rejt magában ahhoz, hogy kiérdemelje a mozibarátok figyelmét. 1986-ban Adelaide elkóborol szüleitől egy Santa Cruz-i vidámparkban, ahol traumatikus élmény éri. Az esemény döntő befolyással bír későbbi életére, hiszen amikor családjával újra visszatér a szülői házukba nyaralni, a múlt kísértő emléke valamilyen mélyen gyökerező feszültséget ébreszt benne és zárkózottá teszi. Miután a parti napozás alatt fia, Jason szintén elkóborol, ahogyan anno ő maga is, teljes pánikba esik és legszívesebben félbeszakítaná a nyaralást, amely veszélyérzetet meglehetősen alátámasztja, hogy az este folyamán egy vörösbe öltözött család tagjai kezdik terrorizálni őket a házukban, akik meglepő módon tökéletesen ugyanúgy néznek ki, mint ők maguk. Adeilaide (Lupita Nyong’o), férje Gabe (Winston Duke), valamint gyermekeik, Jason (Evan Alex) és Zora (Shadadi Wright Joseph) is rendelkeznek egy gonosz hasonmással, akikkel szembe kell szállniuk együttesen és külön-külön is. A film igazából egy pszicho-thriller, ahogyan a Tűnj el! is az volt, hiszen az elme sötét bugyraiban piszkálja fel kíváncsiságunkat, és nem a gore miatt lesz vonzó a mozi. Peele ezúttal is remek forgatókönyvet írt, és kiválóan rendezte meg újabb rémisztő történetét, amelyhez ezúttal is kiváló alakításokat nyújtó színészeket talált. Lupita Nyong’o mint a történet vezérszereplője és mozgatórugója egészen zseniálisat játszik, és ezt mindkét szerepében megteszi. A család tagjai messzemenően aládolgoznak a főhősnő karakterének, és ők sem maradnak el messze tőle, azonban Nyong’o karakterének központi szerepe alapvetően „tőle várta el” ezt a kiemelkedő kettős alakítást. A popkulturális utalások, a háttérben meghúzódó mögöttes tartalmak és gondolatébresztő motívumok ezúttal is a történet nagy szeletét képezik. Néhány kérdésre hiába is keresünk választ, nem fogunk kapni, hiszen Peele előző alkotása után is hagyott kérdőjeleket, amiket ezúttal is megtett, sőt nagyobbra is nyitott. Mivel a blogunk korábbi Kulisszák mögött-cikke remekül kifejti ezeket, így jelen írásban erre nem térünk ki. Értékelés: 80%

Elrabolt világ (Captive State) – Rupert Wyatt író-rendező ígéretesnek tűnő sci-fije, amely a közeli jövőben egy idegen földönkívüli faj megszállása és felügyelete alatt álló Chicagóban játszódik. Az idegenek elfoglalják bolygónkat, ám a békés együttélés látszata alatt megkezdik a Föld készleteinek kirablását és elszállítását, beleértve a lakosság deportálását is. A földfelszín alatt lévő komplexumból az idegenek mindent és mindenkit szemmel tartanak, azonban 9 évvel érkezésük után egy titkos csoport merényletekkel jelzi számukra, hogy vannak még olyan emberek, akik nem tűrik el némán a kizsákmányolást és a bolygó pusztulását. Az eseményeket két szálon követhetjük a film során, az egyik nézőpont William Mulligan (John Goodman) rendőrparancsnoké, aki minden erejét bevetve próbál a terroristák nyomára bukkanni és felszámolni a sejtet. A másik nézőpont pedig a tinédzser Gabriel Drummondé (Ashton Sanders), akinek szülei és bátyja egyaránt az idegenek elleni összetűzések során vesztette életét. A két főhős személyes ismeretsége abból adódik, hogy Mulligan a Drummond fiúk apjának társa volt korábban. A film során kezdetben tapasztalt ellenséges atmoszférából lassan egy mélyebb és közelibb kapcsolatot alakítanak ki, amelynek „i”-jére a pontot a záró képsorok rakják fel. Sajnos a film, ahogyan egy korábbi cikkben olvashattuk az oldalon, a lények vizuális ábrázolásának esetlegessége mellett elfelejtett igazi potenciált kiaknázni önmagából. Wyatt összedobott egy nyomasztó jövőképet ábrázoló fantáziaképet ugyan, de ezt meglehetősen unalmasan és egyhangúan tette kiszámíthatósággal és nyomasztó lassúsággal. Vera Farmiga, Machine Gun Kelly és Madeline Brewer is feltűnik mellékszerepekben. A trailer gyakorlatilag többet ad 2 percben, mint a film a majdnem 2 órás műsoridő alatt. Értékelés: 40%

Családi bunyó (Fighting with My Family) – Saraya Knight (Florence Pugh) és bátyja Zack (Jack Lowden) a pankráció bűvöletében töltött gyermekkoruk következtében semmire sem vágynak jobban, mint hogy a ringbeli hírnevet megszerezzék maguknak. Szüleik, Patrick (Nick Frost) és Julia (Lena Headey) szintén a sportág vérbeli rajongóiként az angliai Norwichban szervezett bunyóik következtében szereznek maguknak kétes hírnevet. A történet valójában Saraya-Jade Bevis, alias Paige angol pankrátornő karrierjének kezdeti lépéseit és befutását hivatott megmutatni a nézőknek, amelyhez Dwayne „The Rock” Johnson éppúgy asszisztál, ahogyan Vince Vaughn a kiváló, ám meglehetősen bunkó edző szerepében. Mivel egy életrajzi ihletésű műről van szó, nyilván néhány részletet megváltoztattak a filmben, amely mindezek ellenére egy helyenként elég komoly hangvételű, ám többnyire (és a nézők nagyobb elégedettségére) inkább viccesebb formában mutatja meg Paige befutását a WWE sztárjai közé. A szülőket alakító páros eszméletlenül jól játszik, eközben elismerésre méltó még a bemutatott harcelemek életszerű koreográfiája is. A poénok többnyire ülnek, a dráma kevésbé, a rögös életút bemutatása – gyakorlatilag mint bármilyen sikertörténet – happyenddel zárul. Stephen Merchant (Caliban a Loganből) rendezése mondhatni igazi családi mozivá fejlődött, és nem csak egy egysíkú bunyósfilm. Mind a fő- és mellékalakok szimpatikusak és ellenszenvesek is egyszerre, ami jól példázza a valós élethelyzetet, amely a forgatókönyv mögött állt. Hasonlóan az Instant családhoz, lehet találni a filmben szerethető karaktereket és szituációkat, ami előrevetítheti a film sikerét, ha anyagilag esetleg kevésbé, nézhetőség és kritikai szempontok alapján mégis. Értékelés: 70%

Triple Frontier – Öt egykori elitkatona saját elhatározásából, úgy dönt, hogy meggyilkolja Közép-Amerika egyik legnagyobb drogbáróját, és egy füst alatt megszerzik annak mesés vagyonát is. Az egységet Santiago (Oscar Isaac) kezdi megszervezni, akit Yovanna (Adria Arjona) lát el bennfentes információkkal. A Miller testvérek (Charlie Hunnam és Garrett Hedlund) mellett Tom (Ben Affleck) és Francisco (Pedro Pascal) lesznek az egység tagjai. Megszervezik az akciót, majd lépésről-lépésre megkezdik annak végrehajtását, azonban egy ilyen volumenű és rendkívül veszélyes küldetés során előfordulhatnak kellemetlen meglepetések és nem várt események, ami hőseink esetében meg is történik. Akció és a minimális humor mellett az alkotás inkább drámai elemeket tartalmaz, a karakterek fejlődése kifejezetten látványos és szembetűnő, annak ellenére is, hogy mindannyian az „ex-kommandós, akinek valahol kisiklott az élete” archetípusból indulnak. Gyakorlatilag az erkölcsi skála két szélsőséges végpontja között ingázó hőseink menet és akció közben kénytelenek szembesülni azzal, hogy ezúttal talán túlvállalták magukat. A film fényképezése remek, ellentétben a történetvezetéssel, amely a kezdeti izgalmak után mintegy leülepedve, teljesen unalmasan simul bele a tájképekbe és a karakterek vívódásainak kereszttüzébe. J. C. Chandor és Mark Boal szkriptje (hasonlóan az Elrabolt világhoz) nagyobb potenciállal bírt, mint amit sikerült megvalósítania, és hiába a remek szereplőgárda, valamint az izgalmas alapszituáció, Chandor ezúttal elmaradt a várakozásoktól, ellenben jó alakításokkal kirukkoló színészeket kaptunk. Ebben is több volt. Értékelés: 60%

Hát nem romantikus? (Isn’t it Romantic) – A ’90-es évek elején a fiatal Natalie a TV-ben bámulja a Micsoda nő-t és arról álmodozik, hogy felnőttként érte is eljön majd a herceg és megvalósítja álmait. A romantikus ködöt édesanyja kíméletlenül őszinte monológja szakítja félbe, amelyben elmeséli lányának, hogy a rózsaszín szirupos máz csupán a filmekben létező balgaság. A felnőtt Natalie (Rebel Wilson) immáron építészként órákig képes a romantikus filmeket gyalázni kollégáinak vagy bárkinek, hiszen kiábrándult mindabból, amiben gyerekként hitt. Egy szerencsétlen baleset következtében, amelyet egy rablótámadás közben sikerül elszenvednie, azonban hirtelen álomvilágban találja magát. Egyszerre megelevenedik mindaz, amit régen imádott, mostanra viszont szívből gyűlöl. Innentől pedig elindul az a romantikus filmeket kifigurázó poénáradat, ami annyira giccses és rossz, hogy ettől lesz éppen jó. Néhány poén hangosan nyerítős mivolta még az edzettebb vígjátéknézőket is földhöz csapja, miközben remekül szórakozunk Wilson naiva-komika karakterén és elsőrangú oltásain. Az ügyeletes szépfiú sem maradhat ki a filmből, akit ezúttal Liam Hemsworth alakít. Todd Strauss-Schulson rendező véleményem szerint egy olyan filmet készített, amely egy pillanatra sem veszi komolyan sem magát, sem a nézőt és nem lesz minden idők legjobbja sem, de az elán és a csavarok, amikkel telibe találja a ’90-es évek idealizált romkomjait és sorozatait, rendkívül viccesen sikerültek. Valójában egyszernézős, de szórakoztató és Wilson remekel. Értékelés: 60%