Röviden: Boston Strangler / Azt mondta / Halványkék szemek / Ecc, pecc, ki lehetsz?

írta Nikodémus

Boston Strangler – 1968 után Hollywood úgy gondolta, újra nekivág az évszázad egyik legrejtélyesebb sorozatgyilkossági ügyének: egyedül élő nőket fojt meg perverz kegyetlenséggel egy ismeretlen tettes, ami a rendőrség mellett felkelti Loretta McLaughlin (Kiera Knightley meglepően visszafogott és precíz) újságíró figyelmét is. Ahelyett, hogy az újonnan kijött háztartási pirítósról csevegne az életstílus rovatban, Jean Cole-lal (Carrie Coon már megint remek) szövetkezve csakhamar a titokzatos ügy közepén találják magukat. A titkok mellett küzdeniük kell a kissé hanyag rendőrséggel és a hatvanas évek férfi-előítéleteivel is (ez családilag kicsit közhelyesen be is van mutatva), miközben komor zenére suhan a kamera sötét tereken, borús utcákon át. Matt Ruskin író-rendező szerencsére nem mutogatja a meggyalázott holttesteket, inkább a város lakosságának pánikreakcióit fonja össze a szövevényes, rengeteg holtvágányt megjáró nyomozással. Az illendőnél sajnos jóval erősebb Fincher Zodiákusának hatása, de annyi baj legyen, a hangulat és a tempó kiváló. Külön értéke az elegáns, visszafogott adaptációnak, hogy a régi film óta kiderült fejleményeket okosan építi be a cselekménybe, s bár a finálé kissé erőtlen, azért hagy némi lélek-borzongást a stáblistára.

Azt mondta (She Said) – Nehéz eldönteni, hogy ez a film túl korán vagy túl későn készült el az immár hat évvel ezelőtti Harvey Weinstein-botrányt kirobbantó két újságíró cikkéről. Neves színészek, színvonalas forgatókönyv és száraz tényekre alapozott akkurátusság sorakozik fel, hogy elmesélje, miként alapozta meg csendesen egy hollywoodi nagykutya lebuktatása a világméretű #MeToo-mozgalmat, ám Maria Schrader filmje sajnos túl óvatos. Lassú építkezéssel, tények és összefüggések puzzle-játékával szeretné meggyőzni nézőjét arról, mennyire életbevágóan fontos a New York Times hivatkozott cikkének elkészülése, ám hiába a nagy igyekezet, alig találunk élő figurákat a karakterek mögött. Megan Twohey (Carey Mulligan) és Jodi Kantor (Zoe Kazan) párosa szépen működik (a színészek intelligensen oldják meg a feladatot), ám munkán kívüli életük csupán jelzésszerű: nem ad árnyékot a figuráknak. A szerkesztőség is egy emberként, szinte már irreális szívmelengetéssel támogatja őket (pedig pár kisebb konfliktus a főszerkesztővel vagy a lap ügyvédjével azért kinézett volna – meggyőződésem, hogy a valóságban volt is). Az érzelmeket szinte csak egy-egy pillanatban engedi szabadjára a film, ezek viszont tényleg katartikus pillanatok. Hogy erősebb legyen az összkép, talán ezekből kellett volna még.

Halványkék szemek (The Pale Blue Eye) – Az eddig jobbára pocsékul sikerült próbálkozások után ígéretesnek tűnt Edgar Allan Poe rémisztően gótikus világának újabb vászonra varázsolása, főként hogy ezúttal Christian Bale és Scott Cooper fogott neki a feladatnak. A Louis Bayard fiktív életrajzi regényéből készült Halványkék szemek egy katonai akadémiára visz el minket, melynek közelében egy hajnalon felakasztva találják az egyik kadétet. Augustus Landor (Bale) nyomozó érkezik a vezetőség megbízásából a helyszínre, hogy kutakodjon a tettes után. Hamarosan segítségére lesz az éppen ekkor itt szolgáló fiatal költő (Harry Melling), aki bizarr gondolkodásával és furcsa ötleteivel újabb réteget ad a nyomozásnak. Landorral való viszonyuk alakulása a film talán legélvezetesebb része, mely egyébként távolságtartó modorban felvett havas tájképekkel teremt fenyegető hangulatot. A játékidő felétől kezdve azonban egyre vékonyul a nyomozós szál, magánéleti traumák kerülnek előtérbe, Cooper pedig a kosztümös melodráma, majd egy filmvégi fordulat nyomán a noir felé kormányozza filmjét. Ezt a két műfajváltást nehezen veszi be a néző gyomra, főleg a második tűnik (még az előzmények tükrében is) erőltetettnek. Kár, mert Bale és Melling lubickol a szerepben – megérdemeltek volna egy kicsit több misztikumot.

Ecc, pecc, ki lehetsz? (See How They Run) – A tavalyi év legkellemesebb meglepetése volt ez a semmiből jött, parádés Agatha Christie-parafrázis, amely fölényes eleganciával tiszteleg, gúnyol és szórakoztat. Egy rendező (Adrien Brody) parádézik az ötvenes évek egyik West End-előadása utáni partiján, majd rövid úton fűbe harap. A jubileumi előadást ünneplő színházi társulat kissé megszeppen, és kénytelen együtt maradni a lezárt teátrumban, míg másnap délelőtt megérkezik a Yardtól a rutinos, kiégett nyomozó (Sam Rockwell) és a túlbuzgó tanonc (Saoirse Ronan). Alaposan elemzik a hullát, a helyzetet és a viszonyokat, ám még ők sem sejtik, mennyi meglepetés vár rájuk a cselekmény során. Hát még a néző! Mark Chappell és Tom George író és rendező folyamatosan triplafenekű, sőt négyfedelű poénokat ad elő a Christie-forrásművel, annak színpadi adaptációjával, a szereplőkkel és az aktuális nyomozással kapcsolatban; olyanokat, amik után csak kapkodjuk a levegőt. S az utalástengeren olyan lezser eleganciával vezetik végig (félre) a nézőt, hogy az valami fergeteges. A hab a tortán pedig Rockwell és Ronan duója, akik egy-egy nézéssel képesek térdcsapkodós hahotára bírni minket. Nem bánom a klasszikus krimi reneszánszát, ha ehhez hasonló gyöngyszemek érkeznek még.