Vádbeszéd a gazdagok ellen? – Újkeletű kapitalizmus-bírálat Hollywoodban

írta Nikodémus

Nem lehet véletlen: az utóbbi egy-másfél évben sorra mutatnak be olyan filmeket, melyek több-kevesebb (jobbára több) indulattal kritizálják a jelenkori gazdasági-társadalmi elit életmódját. Mark Mylod, Rian Johnson és Ruben Östlund persze nem jókedvében kanyarít antikapitalista üzenetet legújabb filmjébe, ám kétséges, hogy bírálatuk – túl a mindig izgalmas nyomozáson vagy a tettes megérdemelt leleplezésén – többre jut-e felszínes demagógiánál.

*

Ősi szokás egy bűnbak kollektív kinevezése és rituális kivetése a közösségből: miközben manapság leginkább a közösségi média felületein gyakorolják a rögtönítélkezők, kiváló módszer ez arra is, hogy az általunk gyűlölt társadalmi rétegek reprezentánsait egy helyre gyűjtve jól beolvassunk nekik. A nagysikerű Tőrbe ejtve-krimi Az üveghagyma (Glass Onion) címmel a Netflixre elkészült folytatása, illetve a még tavaly novemberben a mozikban is bemutatott A menü (The Menu) ambiciózus gasztro-thrillere egyaránt ezzel a felütéssel indul. Topmenedzserek, elkényeztetett zsúrfiúk, mélyről feltört cégvezetők sorakoznak a vendéglistán, ám egy kivétel mindig akad: Benoit Blanc (Daniel Craig) nyomozójáról vagy a barátját elkísérő Margot-ról (Anya Taylor-Joy) már az első percekben sejtjük, hogy kívülállásuk folytán valamiképpen az elkövetkezendő események katalizátorai lesznek.

Rian Johnson a klasszikus nyomozósdi kulisszáit ezúttal egy luxussziget díszleteire cseréli, melynek közepén, lenyűgöző üvegpalotájában ott trónol a kivagyi techvezér, Miles Bron (Edward Norton). A kontrollmániás, alaposan meghízott egójú férfi barátait és karriertársait invitálja magához egy felhőtlen hétvégére, ám az események – ahogy az lenni szokott – váratlan fordulatot vesznek. Johnson szerencsére ezúttal sem elégszik meg egy sima krimivel, narratív csavarjai bravúrosak, dialógusai pedig epés kommentárt fűznek napjaink felszínes influencer-kultúrájához. Ez mind rendben is volna, de kínál-e többet Az üveghagyma, mint a rejtély puszta izgalmát? A rendező okosan játszadozik el kifinomultság és egyszerűség (avagy hamis sznobizmus és lehangoló banalitás) kettősségével, s központi metaforája szerint hiába látszik bonyolultnak bármi, amit vizsgálni kezdünk, a felszíni rétegeket lehántva megmutatja valódi önmagát. A finálé rombolás-jelenete szintén vastag iróniával terhelt: nehéz volna felszabadítónak nevezni, ha a veszteség felett érzett fájdalmunkban szabadon engedjük dühünket, s ezt az egyetemes emberiség egyik leghíresebb kultúrkincse bánja. A gonosz – akiről elegánsan tereli el, majd vissza gyanakvásunkat a film – természetesen elnyeri méltó büntetését: kicsúsznak kezéből az események, önmagáról épített emlékműve végül összedől.

Hasonló nyomvonalon halad, bár kevesebb leleménnyel Mark Mylod mozija, amiben szintén egy titokzatos szigetre sereglenek gazdagjaink. Az elnyert társadalmi státusz forrásai ezúttal is változatosak, ám a képmutatás közös: valójában senki sem kíváncsi a mesterséf (Ralph Fiennes) ételkölteményeire, csupán a gasztrorajongó Tyler (Nicholas Hoult). A sokfogásos vacsora tehát elkezdődik, a főszakács pedig többszörös sokkhatásokkal bombázza az elit társaságot – és minket, nézőket is. Vészjósló kamera-beállítások és szűk, sötét terek figyelmeztetnek arra, hogy nem fog szépen végződni az este, s a kellően antipatikus séfgonosz mellé csakhamar felnő Tyler barátnője, az öntudatos Margot. Miközben egyre fogynak a fogások és a néhány ecsetvonással felrajzolt, pöffeszkedő vendégek, kettejük párharcává válik a történet: dekadens kifinomultság vetekszik a józan paraszti ésszel. Első pillantásra nem is különbözhetnének jobban, mélyben rejtegetett indulataik azonban egy tőről fakadnak: égbekiáltó igazságtalanságokat akarnak megtorolni, csak épp az ok és a célcsoport különbözik. Hogy legitim lehet-e bármelyik, arról A menü nem dönt, és bár a fináléban tankönyvi pontossággal rendeződnek el a szerepek, a győzelmet sem ünnepli, hiszen az csupán a túlélés egy sajtburgerrel – az elitgasztronómia (no és a napjainkban gyakran fetisizált egészséges életmód) antitézisével.

Mind Johnson, mind Mylod műfaji kereteket használ legújabb filmjében, ám míg előbbi virtuóz ügyességgel (és önreflektív eleganciával) csavargatja azokat, utóbbi megmarad a thriller eszköztáránál, amit horror- és kamaradrámai elemekkel színesít. Közös trükkjük továbbá, hogy a végül vétkesnek bizonyuló antagonistájuk szájába adják legfontosabb gondolataikat: a világ szétesett, irányíthatatlan, ezért új vezéralakra van szükség, amit én magam kínálok nektek. Tagadjátok ugyan, de a lelketek mélyén igenis vágytok rá, hogy tőlem tudjátok meg, kihez kell odasimulni és kitől kell rettegni. Nyugtalanítóan aktuális üzenet ez, mely az átalakuló társadalmi világrend mellett kimondójának művészi ambícióira is reflektál: hisz bárhogy is alakul a nyomozás, végső soron a rendező az, aki a szálakat mozgatja – legalábbis a kamerán túl, ebben a mozgóképnek nevezett, varázsos-misztikus, ám mégis otthonos világban.

*

Látszólag végleg elengedi a kontrollt, és ezzel juttat egészen különleges filmélményhez Ruben Östlund, aki legújabb, A szomorúság háromszöge (Triangle Of Sadness) című filmjével Arany Pálma-díjat nyert a tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon. A kínosságig túlnyújtott jeleneteiről, groteszk cselekményfordulatairól és homályos szimbolizmusáról ismert művészfilmes rendező ezúttal szintet lép, és eddigi életművének talán legközérthetőbb darabját tárja elénk.

A háromfelvonásos, szándékosan elemelt dramaturgiájú film egy influenszer-pár történetét meséli el: Yaya (Charlbi Dean) és Carl (Harris Dickinson) abból él, hogy trendi világot hazudik saját maga köré, ám a YouTube-univerzum és a tökéletlen valóság feszültsége egyre növekvő frusztrációval tölti el őket. Képtelenek felelősségteljes felnőttként viselkedni, apróságokon civakodnak, ám kibékülés helyett apátia lesz úrrá rajtuk – hiszen tudják, hogy a mindennapi viták fájdalmasan világítanak rá arra, mennyire különböznek egymástól. Kölcsönös kihasználás (és kihasználtság) ez, mely visszájára fordít bármilyen esélyegyenlőségi törekvést – s ami a legfontosabb, nyoma sincs benne az őszinte tiszteletnek.

Az összegubancolódott párkapcsolat szélesebb horizontot kap, amikor hőseink egy luxushajóútra indulnak néhány újgazdag és feltörekvő mágnással. A hajóskapitány (Woody Harrelson) folyton részeg és Marxot szaval, a kapitalista orosz és a kommunista amerikai egymáson vihog, a kiszolgáló személyzet pironkodva teljesíti a legextrémebb kívánságokat, az esztelenül pazarló utasok pedig úgy próbálnak jófejek lenni alávetettjeikkel, hogy ezzel is megalázzák őket. Östlund szatírájában csak úgy tombol az ignorancia, az érzéketlenség és a sokk-faktor (többek között különféle testnedvek formájában is), de következik-e ebből bármilyen feloldozás?

A szomorúság háromszögének utolsó fejezete egy szigeten játszódik: ami a másik két filmben kiindulópont volt, itt a végső szín. A díszes társaság ugyanis hajótörést szenved, s csakhamar kiderül, csupán a személyzet képes boldogulni a lakatlannak tűnő, vad tájon. Az elpuhult gazdagok nem tudják, hogyan kell tüzet gyújtani és gyűjtögetni; nem ismerik a megehető bogyókat és a levadászható állatokat. Újra helyreállna az igazságos társadalmi rend? A szereplők nagy, közös őszintétlensége nem ezt látszik erősíteni, sőt…

Kényelmetlen, nehéz alkotás A szomorúság háromszöge: három filmünk közül talán a legmélyebbre megy saját élethazugságaink vizsgálatában, miközben bemutatja egy értékrendszerében kiürült társadalom összeomlását. A kínos nevetések, meglepett tekintetek és a gyomorforgató sokkolás mögött ugyanis ott rejlik a keserű felismerés: csak azt hiszem, hogy nincs közöm ezeknek az embereknek az életéhez. A manipulatív ösztönlény közelebb fekszik lelkünkben, mint gondolnánk – ideje volna hát végre szembenézni vele.

(Megjelent: Új Ember, 2023. március)