0

Szegénylegények (1966)

írta Nikodémus

Ha élne, idén lenne 100 éves. Valószínűleg utálná a róla szóló meghatott méltatásokat (odafentről biztosan most is kajánul vigyorog), s egy könnyed grimasszal intézné el az életművét heves buzgalommal elemezgető kritikusokat, filmtörténészeket vagy bölcsésztanulókat. Az egy évszázada született Jancsó Miklósra ezért életrajzi citátum helyett leghíresebb filmje, az idén 55 éves Szegénylegények megidézésével emlékezünk.

Csapzott arcú férfit (Madaras József) követünk közelről a kamerával – reménytelenül zuhog az eső a rónaságon. Társa merev biccentéssel int neki, merre induljon. Ezután vaksötétben halljuk zihálását, majd ruháját levéve mintha megnyugodna néhány percre egy rejtélyes, kaszárnyaszerű labirintus mélyén. A vihar elvonultával kihajtják az épület belső udvarára, aztán egy magányos parasztházhoz. Drámai halottszemle, majd egy szűkszavú párbeszéd után elengedik, s a férfi már-már megkönnyebbülne, hogy újra szabad, amikor lövés dörren, ő pedig holtan csuklik össze. Ez a jelenetsor, noha még két másik megelőzi, tökéletes nyitány: szikár realizmusával, balladai fogalmazásmódjával azonnal beránt a film világába. Izgalomba hoz, érdekeltté tesz minket. A kettős prológus első fele egy objektívnak szánt narratív bevezető (s mint később kiderült, a cenzúra keze nyoma, hogy a filmet bemutathassák), második része pedig egy zseniálisan komponált vizuális bevezető a Szegénylegények alapkonfliktusába: komor lovasok játszadoznak menekülő férfiakkal, lépésről lépésre közelítünk feléjük, majd fény derül a titokzatos épület valódi funkciójára.

Jancsó a manapság szinte megszokott könnyed elnagyoltság helyett apró részletek akkurátusságából építkezik: sivár lakóház, riasztóan fehérre meszelt falak, fenyegető oszlopok, sötét tekintetek és elharapott, szinte odavetett párbeszédek. A jellegzetes „jancsói hosszúbeállítás”, amely mára túlkoptatott álomgyári fogássá vált, itt még friss és különleges: felfedezni segít a történések mögöttes értelmét. A megjelölt hely és idő mintha szimbolikus volna: a magyar Alföld széles horizontja Somló Tamás kamerája előtt nyomasztóbb, mint valaha, a narrációban említett „hatvanas évek” pedig szándékoltan, az áthallásosság miatt pontatlan. Emberi főszereplőnk szinte nincs is: a hatalom figurái folyamatosan cserélődnek, közös jellemzőjük az éjfekete zsandárköpeny és az a gőggel kevert szenvtelen furfangosság, amely bárkinél bármilyen eszközzel eléri céljait. A foglyok – mert hát itt tulajdonképpen egy kollektív vallatási kísérletről van szó – némák, mogorvák. Aki beszélhetne (Görbe János), az gyorsan árulóvá válik: őt vérfagyasztó kíméletlenséggel használja fel nyomozásának sikere érdekében a felsőbbség. A sánc pedig, ahol a testi-lelki küzdelem folyik, kitüntetett szereplőként néma, részvétlen tere a fondorlatos cselvetéseknek, szomorú megtöretéseknek, kemény állhatatosságnak és gyáva megalkuvásnak.

Csaknem a játékidő harmada is eltelik már, mire kiderül, a pusztaságba kirendelt zsandárok valójában Rózsa Sándor hírhedt betyárseregének megmaradt tagjait keresik. Hiszen az ország a kiegyezés után a modernizáció útjára lépett, amit az új berendezkedés szerint csak akadályoznak az alföldi tanyavilágban bujkáló betyárok. Hogy ők pontosan kicsodák – romantikus hősök? Kossuth legendás szabadcsapatai? egyszerű bűnözők? –, homályban marad. A rendező árnyalt karakterrajz helyett arcokat jegyeztet meg velünk, s finom empátiával tudatja, hogy a súlyos tekintetek mögötti nehéz sorsok pártján áll. Nem törekszik ugyanakkor történelmi hitelességre (a jellegzetes anakronizmusok tehát nem hibák), hiszen nem kosztümös mozit forgat: pergő lendületű, letisztult formavilágú filmjével modellhelyzetet hoz létre hatalmasok és alávetettek örök viszonyáról. Arról, hogy a féktelen uralom nem csak előbbit, utóbbit is torzítja. Szorult helyzetem felmentést ad-e a meghunyászkodásra? Lehetek-e elárulója bajtársaimnak? Keverhetek-e mást bajba, hogy mentsem a bőröm? Mennyire kell vallatóim fejével gondolkoznom, hogy elérjem szabadulásomat? Szokatlan elevenséggel csapnak fel ezek a kérdések a Szegénylegényekben, mégpedig az ábrázolás plasztikussága és az elementáris drámaiság miatt. A szegény, kiszolgáltatott nő brutális megvesszőzése, a jelenet, amelyben Veszelka (Latinovits Zoltán) és társai ordítva vetik magukat a mélybe, vagy amikor apát (Molnár Tibor) és fiát (Kozák András) cinikus ridegséggel játssza ki egymás ellen a nyomozótiszt, egyaránt filmtörténeti pillanat.

A Szegénylegények különleges módon tárgyalja a történelmi-társadalmi hagyomány és újítás dilemmáját is: a bevezető narráció sommás tételmondatait nem fogadja el ugyan, mégis kérdőjelet tesz a népi betyárromantika mellé, gondolkodásra késztetve a nézőt. Mi több, a cselekmény kétharmadánál új hagyományréteget emel be: huszárok vonulnak fel pattogós indulókra (az addigi zenehiány után ez szinte meglepő), a foglyokat átöltöztetik mentés-dolmányos egyenruhába, és úgy tűnik, kegyelemben részesülhetnek. Az idegen hatalom konszolidálódni látszik, átvéve és saját képére formálva a nemzeti mítoszt. Hellyel kínálja új rendszerében az addig páriaként kezelt alávetetteket, Jancsó azonban keserű csattanóval válaszol minderre a fináléban: az elnyomás sohasem enyhül, csak a módszerek finomodnak.

Ellenálló, megalkuvó és áruló ugyanabban a sorsban osztozik: elnyeri büntetését a zsarnoktól, amely személytelen intézőin keresztül vérben forgatva építi berendezkedését; ha kell behízelgéssel, ha kell, furfanggal, ha kell, nyílt erőszakkal. Legyen szó betyárbegyűjtésről, ’56 kegyetlen megtorlásáról vagy akár napjaink körmönfont autoriter törekvéseiről, a Szegénylegények kíméletlen pontossággal rögzíti a tényt: hatalomváltás után nincs irgalom a legyőzötteknek.

(Megjelent: A Szív, 2021. december-január)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *