írta Nikodémus
Hívják a fény és a zsebtolvajok városának; többek között a pizzát és a maffiát adta a világnak; patrónusa, Szent Januáriusz (San Gennaro) pedig máig a rendhagyó kérések közbenjáró szentjeként fogadja az imákat. Paolo Sorrentino 50 év, nyolc nagyjátékfilm és két évadnyi sorozat után visszatér gyökereihez, szülővárosába. Legújabb, bevallottan önéletrajzi ihletésű díj-várományos filmje Isten keze (È stata la mano di Dio) címmel múlt decemberben debütált a Netflixen.
írta Nikodémus
Szellemirtók: Az örökség (Ghostbusters: Afterlife) – Hollywood franchise-facsarásának újabb szomorú példája volt, amikor a két régi (s legendájában békén hagyandó) Szellemirtók-részt a nőiesítési vonal jegyében hat éve újraforgatták. A net népe ezúttal fején találta a szöget: a film fölösleges és rossz volt, függetlenül a szereplők nemcseréjétől. S hogy milyen gyorsan forognak az aktuális trendek, bizonyítja ez a legújabb rész, amely a Stranger Things-divatra építve próbálja eladni nekünk újra a nyolcvanas évek kacarászós-felhőtlen szellemüldözősdijét. A vígjátékrendező apjánál sokkal ígéretesebben induló Jason Reitman kissé komótos tempóban, ám remek hangulatteremtéssel alapoz meg az új kalandnak. A családi kapcsolatokat felfedezve a régi rajongók szeme befelhősül, a fiataloknak pedig ott a nosztalgia, ám a játékidő derekánál elszaporodnak a logikai bakik (csakis egy Paul Rudd által játszott fizikatanár lehet olyan ütődött, hogy ott és úgy végez kísérletet, ahol és ahogy…), aztán kellemetlenül a szánkba rágják, hogy itten most nosztalgikus vágybeteljesítés zajlik éppen, avagy családi találkozó (bizony felbukkan mindenki, tényleg mindenki)… avagy csúnya újrahasznosítás. A finálé ötlettelensége alaposan lerontja a filmet, pedig McKenna Grace és Carrie Coon megérdemelne egy újabb mozit ebben az univerzumban.
Bevezetésnek régebbi évvégi top10-es listáink:
2020, 2019, 2018, 2017, 2016, 2015, 2015 legjei, 2014, 2013,
2012 (legjobb), 2012 (legrosszabb), 2011, 2010, 2008,
2007 (Miecs), 2007 (Koimbra)
Dűne – Lehet bírálni Denis Villeneuve munkásságát (néhány kritikával magam is egyetértek), de tény, Nolan Tenet-buktája után most nincs nála menőbb nagyvászonra festegetős rendező Hollywoodban. Ő pedig úgy tűnik, eljegyezte magát a scifivel, és ügyesen (olykor kifejezetten ellenállva korunk ízlésdivatjának) megbirkózott a hírhedten megfilmesíthetetlennek gondolt alapanyaggal. Hogy mi a végeredmény, arra persze két évet még várnunk kell, de az eddigiek sokat ígérőek.
írta Nikodémus
Mátrix: Feltámadások (The Matrix Resurrections) – Sosem voltam oda különösebben a Mátrix világáért, de azt el kell ismernem, hogy a 22 évvel ezelőtti első film minden filozófiai zagyvasága ellenére stílus- és trendteremtő volt. A folytatások minőségét fedje jótékony homály, ám annyit megadhatunk nekik, hogy végül lezárták Neo (Keanu Reeves) és Trinity (Carrie-Anne Moss) kalandjait, ám a stúdió csak nem nyughatott. Végül a rendező testvérpár egyik tagját sikerült rávenniük arra, hogy részt vegyen a régóta tervezgetett bőrlehúzásban, és a végeredmény bizonyos vonatkozásaiban merész, nagyrészt azonban mégiscsak kiszámítható lett. A film egész ügyesen indít: megcsavarja a korábbi trilógiát, önironikusan beszólogat saját magának (és persze a Warnernek), miközben szép lassan kiemeli az életközepi válságán és visszatérő rémálmain tépelődő Thomas Andersont. Reeves nem egy színészisten, de remekül hozza a tétova ötvenest, aki szerelmes lesz. Vagyis elkezd emlékezni egy nő láttán a kávézóban. Lana Wachowski nem titkolta, hogy ezúttal alapvetően egy romantikus sztorit írt-rendezett két kedvenc figurájának, úgyhogy tegyünk mi is így, és engedjük el a körítést: az akciókat (ötlettelenek és agyonvágottak), a filozófiai hátteret (Coelho már megint beköszön), a mellékszereplőket (sajnos érdektelen szinte mind) és egyáltalán azt, hogyan lehetséges ez a folytatás a főszereplők egykori halála után. A stúdió a változatosság kedvéért ezúttal nem számolgatja a pénzt (merthogy jókora bukásnak tűnik a film), és ez talán elég ahhoz, hogy ne készüljön még egy sírrablás. Aki pedig a megfelelő (tini)korban látta az első filmet, és azóta felnőtt, fájóan érteni fogja azt a mélabús első félórát.
A kaptár – Raccoon City visszavár (Resident Evil: Welcome to Raccoon City) (18) 107 perc
írta Nikodémus
Vaják (The Witcher) – 2. évad – A Netflix nagy pénzekkel megtámogatott Trónok harca-utánzatának első évadát immár egy koronavírus-járvány és egy csomó produkciós probléma választja el tőlünk, és amíg a bevezetést lehetett mentegetni azzal, hogy a forrásműveket jegyző Sapkowski novelláiból szemezget, most már nem volt pardon. S persze az újdonság ereje is fakult, így a fogadtatás most sokkal ellentmondásosabb. Pedig meglepően jól sikerült az újabb 8 epizódra való, s nagyjából az első regényt alapul vevő folytatás – persze csak ha eltekintünk az adaptációs problémáktól. Az első évad felesleges időugrálása szerencsére a múlté: a nyitóepizód okosan számba veszi a múltbéli finálé következményeit, és új utakra indítja főszereplőinket. Ezek közül Yenneferé (Anya Chalotra) a kuszább, Geralté (Henry Cavill) és Cirié (Freya Allan) pedig a szappanoperásabb, de legalább egyenes vonalakon haladunk – mégha néha meg-megtorpanva is. Van idő belakni a vajákok elrejtett otthonát, elmélyedni kicsit a misztikumban, végére járni egy fenyegető rejtélynek (hogy aztán a megoldást jól a szájunkba rágják), és ez biztató. Ami kevéssé, az az, hogy a nyomozás elég döcögősen halad, és noha a végére összeáll a kép, jobban is lehetett volna ütemezni a fordulatokat. A regény ismerői minden bizonnyal kitérnek a hitükből, hiszen a produkció jókorát csavar az eredeti cselekményen, de a lényeg így is átjön: mindenen kívülálló (s imígyen jellegzetesen közép-európai) figuránk végre elkezd kötődni egy jónak tűnő ügyhöz. Ja, és a Trónok harca-faktor is megérkezett: némi ügyetlenkedő pletykálkodással a fináléra sikerül az összes főbb játékost (varázslók, elfek, északiak stb.) főszereplő-triónk ellen hangolni. Ügyes húzás.
FilmDROID 
