Csaknem két év várakozás után holnap befut az HBO-ra a Westworld 3. évada, ennek apropóján pedig tartunk egy kis felhozót a sorozatból: megnézzük a kezdeteket, merengünk kicsit a forrásokon és az előzményeken, valamint szóba kerül az első két évad, és megpróbáljuk megjósolni, mi várhat ránk immár a parkon kívüli világban. Nagy SPOILERezések a tovább mögött. Robotok, előre!
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Ha már a koronavírus miatt májusig várnunk kell az idénykezdetre,
érdemes letelepedni a tévé elé! Az előző évadról itt olvashatsz.
Eltelt egy év, a Netflix pedig újabb évadot forgatott nagysikerű F1-dokusorozatához: fókuszban ezúttal a 2019-es év. A friss évad jó időzítéssel még az új szezon kezdete előtt jött ki, alkalmat adva némi hangulatba hozásra és egy kis visszatekintésre. Van ugyanis mit felidézni, és bár az arányokat nem találja el minden esetben, a Netflix tartja a színvonalat.
A producerek ismét keverik a versenyhétvégék dramaturgiáját és egy-egy csapat viszonyainak bemutatását, és ezt már letisztultabban csinálják, mint egy éve: meg is csappan a fölöslegesen belassított, kissé hatásvadász snittek száma. További jó hír, hogy az újdonság varázsát fenn tudja tartani a sorozat, mégpedig azzal, hogy ezúttal a két nagy, a Mercedes és a Ferrari is beengedte a kamerákat a boxaikba. Ennek érdekes módon felemás hozadéka lesz, de ne szaladjunk előre.
írta Nikodémus
Ha mi már tehetetlenek vagyunk, az idő majd megérleli a változást, előbb-utóbb minden napvilágra kerül. Így gondolkodunk sokan, akik szokatlanul nehéz testi-lelki terhet cipelünk, s így gondolkodnak hőseink is, akik az Amerikai Egyesült Államok történetének legsötétebb titkait kutatják inkognitóban. Daniel J. Jones (Adam Driver) és Robert Bilott (Mark Ruffalo) szinte véletlenül kerül az események sodrába, elszántságuk pedig megrendíti a világ közvéleményét – de csak akkor, ha az eredményt napvilágra engedik.
írta Nikodémus
Konjunktúrája van manapság a #MeToo-filmeknek, de a mindenképp becsülendő őszinte tisztázás szándéka mellett érzek ebben az egészben valami kapkodós túlkompenzálást is. Meg persze trendi most a téma, díjvadász filmeket biztosan megéri forgatni belőle… Ilyesféle babérokra tör két frissen bemutatott film is: bevallottan az Oscar-mezőnyben indultak, ám nyilvánvaló különbözőségeik ellenére több dolog fűzi össze őket, mint várnánk. A Botrány (Bombshell) és a Kisasszonyok (Little Women) a nők súlyos kiszolgáltatottságáról szól, noha különböző korban játszódik, s különböző színekkel festi meg drámáját.
írta Nikodémus
Az előző két évadról itt és itt olvashatsz.
Egy bélyeggyűjteményt mutat a kamera. A főszereplő hosszan, mereven nézi, miközben valaki alázatosan, kissé fontoskodva magyaráz. Az uralkodó közbeszól, utalva a saját korára, majd meglátjuk a terveket: ideje profilt cserélni a brit királyi bélyegen. Ezzel az egyetlen szellemes jelenettel tudatja velünk Peter Morgan író-kreátor, hogy a II. Erzsébet királynő uralkodását folyamatában feldolgozó A korona (The Crown) sorozat a harmadik évadához érkezett, s címszereplőjét Claire Foy helyett immár Olivia Colman játssza. Bizony, múlik az idő, s jeleket küld – kérdés, hogy észrevesszük-e.
írta Nikodémus
Az 1917-ről itt már írtunk.
Az első világháborúnak (ellentétben a másodikkal) nincs jól kikockázható, átélhető, vászonra vihető dramaturgiája: nincs abszolút gonosz, nincsenek meghatározó fordulatok vagy katartikus győzelmek/vereségek, csak állóháború, gáztámadás, vérszivattyú. S persze a XX. századdal kapcsolatos hamis illúziók gyors rombadőlése. Nehéz is a dolga Hollywoodnak: nem tud kerek, hepiendes sztorit faragni az első gépesített háborúból, hiába is próbálkozik. Egy új-zélandi és egy angol úr nemrég újra nekiveselkedett a kísérletnek, meglepő hasonlóságokkal: az 1917 és az Akik már nem öregszenek meg rendre technikai bűvésztrükkel varázsol, és személyes érintettséggel ríkat.
írta Nikodémus
Létezik-e még klub-identitás manapság, ebben a játékosok (és ügynökeik), szponzorok és lobbiérdekek uralta futballban? A kiábrándult drukkerek hajlamosak nemleges választ adni (főként ha betekintünk a játékosügynökök machinációiba, a FIFA/UEFA masszív korrupciójába vagy a pofátlanul terjeszkedő közel-keleti mentalitásra), mégis, vagy talán épp ezért, érdemes megnézi ezt a két dokumentumfilmet egy-egy olyan emberről, aki már életében legenda lett – Sir Bobby Robson és Sir Matt Busby élettörténete olyan értékrendet közvetít, amit már alig találunk a jelenkori nemzetközi fociban. Nosztalgiázni mégis jó – vagy reménykedni.
írta Nikodémus
Rettenetes érzés, ha az emberrel, akinek egykor hűséget esküdtünk, már képtelenek vagyunk együtt élni. Igazán nyomós indok talán nem is kell, elég annyi, hogy kihűlt a szerelem, bogarainkkal egymás idegeire megyünk vagy másképp képzeljük el a boldogulást. Nicole (Scarlett Johansson) és Charlie (Adam Driver) értelmiségi művészpárként éreznek így, és maguk sem tudják megindokolni, miért, de el akarnak válni. Noah Baumbach, miután megfilmesítette szülei válását (A tintahal és a bálna, 2005), most saját házasságának felbomlását beszéli el. S vele küzdünk mi, nézők is: a Netflixen még múlt novemberben bemutatott Házassági történet annyira hiteles realizmussal és kíméletlen őszinteséggel szól két ember elválásáról, hogy abba beleszakad a szív.
írta Nikodémus
Nem túlzás, történelmi időket élünk: zajos válságát éli a későmodern nyugati kapitalizmus, nyugalmunkat meg-megújuló menekülthullámok zavarják meg, s közben az egész bolygót egy minden addiginál nagyobb kataklizma, a klímaváltozás fenyegeti. Egyházunk is átalakulóban van, melynek sokak szerint látványos (s egyúttal válságos) jele a két élő pápa személye. Fernando Meirelles rendező és Anthony McCarten forgatókönyvíró A két pápa címmel rendezhetett volna provokatív valláskritikát vagy émelyítő apológiát, ám a nehezebb utat választja: elmélyült gondolkodásra hív.
írta Nikodémus
Kevés találóbb (és egyúttal közhelyesebb) metafora van a repülésnél: elemelkedni a szürke hétköznapoktól, szokásos nézőpontunk felől; csúcsra törni, új magasságokat meghódítani; s persze új perspektívából látni a dolgokat. Mindennek pedig legautentikusabb eszköze a hőlégballon, amely az emberiség talán első légkörhódítási kísérleteinek eszköze volt. Nemrég két mozi is készült a témában: a Léghajósok kamaradrámaként próbál működni, A hőlégballon pedig történelmi környezetbe helyezett thrillerként. Az eredmény vegyes, ám megéri egy-egy próbát tenni mindkettőjükkel.
írta Nikodémus
Jól ismerjük a háborús filmek klasszikus dramaturgiáját: az utolsó jelenet tudósít a győzelemről (legyen az fizikai vagy erkölcsi), a hős megdicsőül (esetleg önfeláldozóan összecsuklik) ujjongást avagy megrendülést kiváltva társaiban – és a nézőben. Jön a stáblista, a másnapot pedig már nem mutatják. Azt a másnapot, amikor a túlélők csendesen elhantolják halottaikat, gyógyítgatják a sebzetteket, és a füstölgő romokból megpróbálják újraépíteni a hétköznapokat. Mert élni kell, még akkor is, ha úgy érezzük, képtelenek vagyunk rá. Mindezt két, eredeti formátumánál többre hivatott tévéfilm is tanúsítja: az Akik maradtak végül mozi-, sőt Oscar-karriert futott az elmúlt hónapokban, a Foglyok pedig az év fordulóján debütált kisképernyőn.
írta Nikodémus
Bűnről beszélni csak annak teljes mélységeit érintve érdemes – még filmen is. Ha nem így teszünk, marad az akcióközpontú matiné: a Rex felügyelő és a Helyszínelők világa, ahol hiába borzongunk (no annyira azért nem), minden epizód hiánytalan feloldozást hazudik a nézőnek. Jól tudja ezt Rian Johnson és Martin Scorsese, s nem maszatolnak: legújabb filmjeikben kíméletlenül a triviális bűnfelfogás mélyére ásnak – csak bírjunk kikecmeregni.
FilmDROID