0

Bobby Robson (2018) / Busby (2019)

írta Nikodémus

Létezik-e még klub-identitás manapság, ebben a játékosok (és ügynökeik), szponzorok és lobbiérdekek uralta futballban? A kiábrándult drukkerek hajlamosak nemleges választ adni (főként ha betekintünk a játékosügynökök machinációiba, a FIFA/UEFA masszív korrupciójába vagy a pofátlanul terjeszkedő közel-keleti mentalitásra), mégis, vagy talán épp ezért, érdemes megnézi ezt a két dokumentumfilmet egy-egy olyan emberről, aki már életében legenda lett – Sir Bobby Robson és Sir Matt Busby élettörténete olyan értékrendet közvetít, amit már alig találunk a jelenkori nemzetközi fociban. Nosztalgiázni mégis jó – vagy reménykedni.

Kezdjük az akkurátusabb, egyúttal kissé távolságtartóbb mozival, a Netflix dokumentumfilmjével. A nyitójelenetben Barcelonában vagyunk: a Dream Team vezére, Johan Cruyff épp dicstelenül távozik, a csapat szétesőben, a helyezkedés pedig felemészti a klubot. A katalánok egy része a régi dicsőség napjain csüng, másik felük újdonságot, változást követel. A lehető legnehezebb helyzet: Bobby Robson merészet vállal az edzői kinevezéssel. Tudja, hogy aranygeneráció van a keze alatt, de azt is tudja, új impulzusokra van szüksége a Guardiola-gárdának. Igazol párat (pl. Ronaldót – az igazit), felhoz párat a tarcsiból, és produkál egy meglepően sikeres szezont kupagyőzelemmel, szuperkupa-győzelemmel és KEK-kupával. Ez azonban nem elég, felállítják, s helyére Louis van Gaal ül a kispadra. Innen pörög visszafelé az kronológia, megmutatva a szerény kezdeteket, köztük az Ipswitch Town csapatával elért sikereket, majd az angol válogatottnál töltött éveket.

Gabriel Clarke és Torquil Jones rendezők szépen egybecsomagolják az életutat, van érzékük a drámához (Robson betegségének kiderülésekor), mindenkit megszólaltatnak, aki számít (meglepő, de José Mourinhót ő alkalmazta először – tolmácsként, és Guardiola is sokat köszönhet neki), a várt katarzis azonban elmarad. Talán azért, mert Robson, noha volna mire büszkének lennie, mindig a mosolygós szomszéd srác/bácsi imázsát sugározta, s hitelességéhez, taktikai rugalmasságához és javíthatatlan optimizmusához sosem fért igazán kétség. Pulzusunk csak akkor emelkedik meg, amikor a főszereplő magánéleti tragédiáját látjuk, illetve ahányszor feltűnik a láthatóan elcseszett életű Paul Gascoigne, aki apjaként tiszteli Robsont. A film szórakoztató, jól adagolja az információkat, de az igazi fűszer valahogy hiányzik belőle.

Bőven megvan mindez ellenben Joe Pearlman doksijában: a vonzódás a mítoszhoz. Nem véletlen a dolog: az angol foci másik korszakos legendáját, Sir Matt Busbyt kellett aranyba öntenie. A dolog sikerül, de sajnos hibák szegélyezik az utat. Kezdjük az elején: a rendezőnek nehéz dolga volt egy sokkal kevésbé dokumentált korszakkal megismertetni nézőjét, ezért egy retrospektív Busby-interjúra fűzi fel a kezdeteket. Fényképek röpködnek, még élő futballisták szólalnak meg, és elénk tárul egy skót bányászváros apa nélkül felnőtt kisfiújának története, aki mindenáron focista akar lenni (azt, hogy a United két legfőbb riválisánál, a Manchester Citynél és a Liverpoolnál töltötte játékoséveit, szemérmesen elhallgatja a film). A II. világháború után utat talál Manchester vörös felébe, ahol a meglehetősen szegény és sikertelen csapat bátor húzással őt alkalmazza edzőnek.

Korán kimúlt játékoskarrier után, tapasztalat nélkül edzőnek lenni nem kis feladat, hősünk azonban több szokatlan döntéssel egyértelműsíti: saját útját járja. Először is csukát húz, és együtt edz játékosaival. Másodszor a saját nevelésű fiatalokat favorizálja, majd játékosmegfigyelői rendszert épít ki a klubnál. S a történet folytatódik a Busby babes első sikereivel, Európa meghódításával, majd a borzalmas müncheni tragédiával és az abból való keserves feltápászkodással. Ott lappang a jelenetek képei mögött, hogy mindez mára beépült a klub identitásába, és ezt csak még jobban kihangsúlyozza, hogy nincs központi narrátorunk, helyette váltott vallomásokat, korabeli meccsközvetítéseket és meleg hangú visszaemlékezéseket hallunk. Ez mind szép és jó (valószínűleg a dokumentum-értéket is növeli), nem ártott volna a nagy meghatódás közepette némi józanabb, objektívebb hangütés.

Mások mellett egy érdekes momentum is összefűzi a két minőségi dokumentumfilmet: főhőseik egyaránt hittek az öltöző egységében. Senki sem lehet nagyobb a klubnál, hangzik el konkrétan is az idézet Busbytól. Ez a mentalitás az, amit ma annyian hiányolnak a dúsgazdag elitcsapatok környékéről, ahol “menedzselni kell” a sztárok egóját, “egyensúlyt kell teremteni” az öltözőben. S ennek a mára kikopó mentalitásnak volt talán utolsó mohikánja az az ember, aki nem témája egyik filmnek sem, de különös, bujkáló harmadikként jelen van mindkettőben: Sir Alex Ferguson. A párhuzamok nyilván Busbyval erősebbek (erre utal is az utóbbi film), de ahogy Ferguson gyermeki lelkesedéssel nyilatkozik, mennyi mindent ellesett Bobby Robsontól, az becsülendő. Tiszteletreméltó főhajtás – ahogy egy skót munkásból lett elegáns angol úr teszi.

Ja, és mindhárman szobrot érdemeltek imádott csapatuk stadionjánál.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *