0

Zárójelentés

írta Nikodémus

Gondban vagyok. Gondban, mert egy idős, érdemdús rendező életművéről kellene ódákat zengenem, de legújabb (talán záró?) művével kapcsolatban erre képtelen vagyok. Gondban vagyok azért is, mert ugyanakkor sárba sem tudom tiporni Szabó István nemrég bemutatott filmjét, ugyanis az nem botrányos. Csak érdektelen. És talán ez a legszomorúbb: a Zárójelentés az impozáns színészgárda és a méltóságteljes nekirugaszkodás dacára egy nagyjából közepes tévéfilm szintjét éri el – valahogy úgy, mint a hasonló adottságokkal induló Az ajtó.

Rendezőnknek, a filmekkel egyre ritkábban jelentkező Szabó Istvánnak láthatóan volt mondanivalója a minket körülvevő világról, s benne a magyar valóságról, ám forgatókönyve olyan közhelyesen és didaktikusan fogalmaz, hogy abból alig sikerült érzelmileg átélhető filmet forgatni. Hősünk, Stephanus doktor (Klaus Maria Brandauer, magyar hangja Csankó Zoltán) épp vizsgál lelkiismeretesen, amikor közlik vele, klinikája bezár, őt pedig kényszernyugdíjazzák. A pesti reálértelmiségi hazamegy operaénekes feleségéhez (Udvaros Dorottya), kicsit évődik vele, majd megszületik fejében az ötlet: haza kéne költözni szülőfalujába körorvosnak. A kis Duna-kanyarbeli település azonban már nem egészen úgy néz ki, ahogy a doktor gyerekkori emlékei alapján gondolja. Közben pedig egy szótlan rezonőr figyel (Andorai Péter).

S némán figyelünk mi is, annyira nem találjuk helyünket az egymást követő jelenetekben. A nyitányt akár még hatásosnak is lehet nevezni, ám aztán különös dologra leszünk figyelmesek: a jelenetek darabosak, gyakran érezhető, hogy a véglegesnél korábban kezdődtek és később végződtek, csak épp áldozatul estek a vágásnak. Döcögnek a mondatok, a gesztusok, pl. azt sem tudjuk, mennyi időbe telik a nyugdíjazás folyamata, a döntés meghozatala és a költözés. Legyinthetnénk minderre, de a dolog a mi kis falunkban is folytatódik: elkapott, se füle, se farka-dialógusok, bántóan egydimenziós típusfigurák, és a lényeg: Stephanus doktorral együtt most, 2020-ban kellene rácsodálkoznunk arra, hogy a magyar vidéken rosszul működik az egészségügy, hatalmaskodik a polgármester (Stohl András), és pletykásak az emberek.

Hatásos társadalmi üzenetnek ez vészesen kevés, noha Szabó igyekszik egyúttal reflektálni generációs problémákra is: hogy megöregedtünk, a fiatalok már másképp látják a világot, másképp intézik a dolgokat. Lehetett volna ebből egy csendes elégia vagy hangos tragédia, a Zárójelentés azonban csak rögzíti a tényt meleg pasztell-színekkel, kommentár nélkül. Mesterkélt, kínosan hamis film a Zárójelentés, szinte vergődnek benne a színészek: Brandauer állandóan bazsalyog, láthatóan nem érti, miről szól(na) a film, Csomós Mari szó szerint küszködik rendkívül ellenszenvesre megírt figurájával, Udvaros Dorottya bolyong (majd hosszú jelenetekre lelép), és a többiek is jobbára keresik a hiteles megszólalás ritka pillanatait. Egyébként is, kinek jutott eszébe, hogy foglalkozásuk után becézze a film mellékszereplőit? Ének Erzsi (Kerekes Éva), Pék (Kovács Lajos), Pékné (Börcsök Enikő), Tréning atya (?!) (Eperjes Károly), Asszisztens Marika (Szirtes Ági), Fűszeres Marika (Csákányi Eszter)… ilyen fantáziátlan és banálisan egyértelmű maga a dráma kibontása is – ahogy egy pesti értelmiségi elképzeli a vidéki létet.

És akkor a kontinuitási problémákról és a méltatlanul spórolós zenehasználatról még nem is beszéltem: előbbi legjobban talán a kovászos uborkás jelenetben érhető tetten, utóbbira pedig szomorú példa, hogy bár minduntalan énekelnek a filmben, a zenei rendezőnek láthatóan beakadt Bach H-moll miséje, melynek két tételét (a Gloria legvégét és a Credo “Et incarnatus est…” tételét) mindenhová bepakolja. Mindegy, mise, iskolai ünnepség, szalagátvágás vagy temetés, ezek szólnak tátogó gyerekszereplők szájából (azt most hagyjuk is, hogy egy falusi kisiskola diákjai mikor fogják fejből fújni a H-moll misét…). Pedig volnának itt jó ötletek: Eperjes Károly például visszafogott és érett alakítást nyújt (mondjuk a vágóolló vele is elbánik), Stohl nagyjából a Pappa Pia genyóját hozza szórakoztatóan, és megrendítő az a jelenet is, amikor a falu szimbolikus helyszíneit búcsúzóul bevilágítja a távozó autó fényszórója. S van néhány pillanat, amikor szavak helyett végre képekkel mesél Szabó István.

A legkínosabb talán, hogy rendezőnk saját ügynökmúltjára is igyekszik reflektálni egy párbeszédben, de hiába várjuk, egyszerűen sehová nem fut ki a dolog: a felek témát váltanak. Tanácstalan, tétova film a Zárójelentés, mely nagyon szeretne mondani valamit, de artikulációját alig érteni. Szabó István életművén ez persze már alig változtat: nem kisebbíti az Álmodozások kora, az Apa, a Bizalom, a Mephisto vagy a Napfény íze erényeit, csupán szerény függeléke azoknak. Különösen szomorú, hogy e súlytalan függelék immár húsz év óta tart… nem tudom, kívánjam-e, hogy befejeződjék végre. Kívánom…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *