Toy Story 4

írta Nikodémus

Van egy olyan érzésem, hogy a Toy Story-filmek nem csupán a gyártó Pixar stúdió vagy úgy általában véve az animációs film sorsára reflektálnak, hanem személyesen a két alapító, John Lasseter és Ed Catmull közös történetét örökítik meg. Mindez az egyébként szépen lezárt trilógia után szkepszissel várt, de pozitív meglepetést okozó 4. rész erősítette meg bennem: Woody és Buzz sztorija furcsa módon épp afelé kanyarog, ahogy hőseink, a 3D-animációt feltaláló, azzal kasszát robbantó, majd a Disney kebelére megtérő filmguruké. Nincs ezzel semmi gond, hisz a Pixartól (épp a kezdő Toy Story nyomán) rétegzett, többértelmű fabulát várunk immár évtizedek óta, és legújabb filmjük tökéletesen meg is felel ennek az elvárásnak. Talán túl tökéletesen is.

Woodynak (Tom Hanks) és társainak, miután egy érzelmes búcsú keretében elkerültek Andytől, új gazdájuk van a tündéri Bonnie (Madeleine McGraw) személyében. Könnyed rutinnal szolgálják a kislány önfeledt gyerekkorát, az egyetlen apró probléma, hogy régi cowboyunk úgy érzi, mintha kicsit háttérbe lenne szorítva. Ismerős az érzés, de ez most valahogy más: Bonnie az, aki egyre többször feledkezik el Woodyról. Egy furfangos trükknek (és persze pisztolyforgatónk hathatós közreműködésének) köszönhetően Bonnie egy műanyagvillából és néhány kacatból új játékot készít magának, Villi (Tony Hale) pedig alig akarja elhinni, hogy a helye nem a szemeteskukában van, hiszen gazdája most nehéz időszakon megy keresztül: iskola-előkészítőbe kell járnia. Ráadásul az egész kompánia elugrik egy kisbuszos kirándulásra, s ez tovább bonyolítja játékhőseink helyzetét – persze növeli a kalandfaktort.

Ha bárkinek is kétsége lett volna a 4. rész létjogosultságáról, az első húsz perc után ez teljesen elszáll: annyi újdonságot, izgalmat és remek jelenetet kapunk, hogy simán belefeledkezünk a sztoriba, mely manapság ritkán tapasztalható természetességgel halad előre (nagy pacsi a forgatókönyvíróknak). A megalapozó jelenet jókora gyomrost ad (s kicsit visszahozza az előző etap melankóliáját), ám ez kell, hiszen főhősünk döntéseinek tétje ezután ekörül a történés körül forog. Elválás és találkozás, megszokottság és újdonság kettősén rágódik Woody, miközben felügyeli játéktársait (Buzz szinte mellékszereplő csupán), kiötli a nagy terveket, és… bájosan ügyetlen az udvarlásban. Igen, Bo Peep (Annie Potts) felbukkan (egészen fergeteges az első vidámparki beköszönése), és ellopja szeretett cowboyunk szívét. No nem kell szirupos műromantikára gondolni, csupán az előző két részben megvillantott vonzalmat építik tovább az alkotók, okosan.

De nem maradunk akció nélkül sem, melynek elsődleges színtere (a már említett vidámpark mellett) egy fantasztikus ötletességgel, igényesen kigondolt régiségbolt. A gyermeki fantáziát remekül működteti a stúdió: érzékelteti, hogy rengeteg kincs vár felfedezésre az ódon holmik között, ám azt is, hogy bármelyik sarokból előbukkanhat egy szörnyű rémalak. Bukkan is rendesen, bár nem olcsó ijesztegetésről van szó, korántsem: Gabby Gabby (Christina Hendricks) bizarr elszántsága a sztori egy (dicséretesen késői) pontján értelmet kap, a Pixar jó Spielberg módjára még őt is megsajnáltatja nézőjével – tán még jobban is, mint a Toy Story 3 rózsaszín plüssmaciját. Az új szereplők (mert most is bővül a játékpark) belépői viccesek, nem kapnak túl nagy teret, ahogy a reszkető dinótól a krumpliasszonyságig a régi ismerősök is egy-egy poén erejéig tolakodnak csak előtérbe. A végső nagy akciójelenet azonban már túlságosan visszaél az élő játékok hatalmával: ha a filmbéli emberszereplők egyike volnék, legalábbis elgondolkodnék azon, hány különös véletlen fura egybeesése kell ahhoz, hogy a végkifejlet a kívánt irányba forduljon.

Van egy olyan érzésem, hogy a Toy Story-filmek nem csupán a gyártó Pixar stúdió vagy úgy általában véve az animációs film sorsára reflektálnak, hanem személyesen a két alapító, John Lasseter és Ed Catmull közös történetét örökítik meg. Woody az álmodozó Lasseter, Buzz a célratörő és aprólékos Catmull. Kiegészítik egymást, remekül működik köztük a dinamika, s közben nagy sztorikat mesélnek ámulatba ejtő látvánnyal. A Toy Story 4 tulajdonképpen egy érzelmi/gondolati bestof-válogatás tőlük: kirekesztés és elfogadás, felnövés és elengedés, születés és elmúlás, állandóság és változás dilemmája remeg ott a vásznon, csak míg eddig külön-külön filmet szenteltek e témáknak, a negyedik rész szépen egybesimítja őket – nagy bravúr, hogy törésmentesen. Hogy egyébként érzelmesen, talán túl sok hosszan kitartott jelenettel? Ez csak az alkotók korral növekvő szentimentalizmusának jele: megbocsátható. Az az igazán szívszorító, hogy a fináléban meg merik lépni azt (szándékosan vagy sem, máig nem tudom), amitől a bevezetőben (és az imént) említett párhuzam tökéletes lesz: ehhez csupán ismerni kell a Pixar legújabbkori történetét…