Botrány / Kisasszonyok (2019)

írta Nikodémus

Konjunktúrája van manapság a #MeToo-filmeknek, de a mindenképp becsülendő őszinte tisztázás szándéka mellett érzek ebben az egészben valami kapkodós túlkompenzálást is. Meg persze trendi most a téma, díjvadász filmeket biztosan megéri forgatni belőle… Ilyesféle babérokra tör két frissen bemutatott film is: bevallottan az Oscar-mezőnyben indultak, ám nyilvánvaló különbözőségeik ellenére több dolog fűzi össze őket, mint várnánk. A Botrány (Bombshell) és a Kisasszonyok (Little Women) a nők súlyos kiszolgáltatottságáról szól, noha különböző korban játszódik, s különböző színekkel festi meg drámáját.

Kortárs, forró sztorival igyekszik hitelesíteni magát a Botrány tanmeséje: a híres-hírhedt Fox News tévécsatorna mindenható uráról, Roger Ailesről (John Lithgow) derül ki apránként, hogy nem csupán a hírek manipulálásához, hanem a női műsorvezetők elcsábításához és szexuális megalázásához is nagyon ért. Irodájában e kettőt egyszerre űzi, miközben trendet teremt a képernyőn antiliberális olvasatú kommentárok, enyhe összeesküvés-elmélet-szagú feltevések és a politikai bulvár ravaszul kevert levesével. Közben átlátszóvá válnak a stúdióasztalok, rövidülnek a szoknyák, mélyülnek a dekoltázsok, hogy a nép azt érezhesse, érdemes a csinosan becsomagolt híreket nézni. Jay Roach filmje azt a taktikát választja, hogy közvetetten mutatja be Ailes ténykedését, mégpedig három áldozatán keresztül. Gretchen Carlson (Nicole Kidman) kénytelen végigélni csillagának leáldozását, közben pedig csendben forralja bosszúját főnöke ellen; Megyn Kelly (Charlize Theron) az új sztár, akit erős nő-imázsában zavar meg, hogy nem csak verbálisan, tettleg is megtapasztalja a fröcsögő férfisovinizmust; Kayla Pospisil (Margot Robbie) pedig a lelkes naíva, aki bármit megtenne, hogy álmai állását elnyerhesse. Hármasuk dramaturgiai íve jól felépített, kár, hogy a forgatókönyvet író Charles Randolph arra már nem áldozott energiát, hogy bemutassa ezt a közeget: egyszerűen behuppanunk ebbe a világba, tömérdek infót hallunk, ám nincs idő összerakni a darabkákat. Érezhetően az amerikai politika iránt érdeklődő szélesebb közvéleménynek készült a film, cselekménye viszont mindezzel együtt is csapongó és kovetkezetlen; a végén pedig úgy tolják elénk a nagy üzenetet, mintha négyéves óvodások lennénk.

Sokkal finomabb eszközökkel dolgozik, ezért maradandóbb filmélmény Greta Gerwig legújabb Kisasszonyok-feldolgozása. Louisa May Alcott félig-meddig önéletrajzi ihletésű regényét immár sokadszor viszik nagyvászonra, s természetesen adódik a kérdés, hogy a négy kamaszodó March-lány (Saoirse Ronan, Florence Pugh, Emma Watson, Eliza Scanlen) férjfogási története miért érdekelhet minket a XXI. században. Nos, pont azért, amiért az iménti film is: a nők hátrányos társadalmi helyzete miatt. A négy leányt ugyanis vidám kötetlenségben neveli anyjuk (Laura Dern), mindannyian egy-egy művészeti ágnak hódolnak, és csakhamar választás elé kerülnek: éljenek-e független emberként, hivatásukat keresve, vagy keressenek maguknak egy módos férfit, és örökre díszletek maradnak férjük oldalán. A dilemma persze ennél árnyaltabb, és ezt jól bemutatja Gerwig zökkenők nélküli, szépen hömpölygő rendezése. A regény lineáris cselekményét megbolondítja kissé az izgalmak érdekében, színészeiből pedig jobbnál jobb alakításokat hoz ki. Nekik elhisszük a sokszor kissé butuska csacsogást, a padlásszobába való bezárkózást vagy a megriadt tekintetet, amikor sorsfordulóhoz ér az életük. Külön említést érdemel, ahogy a rendező bánik az alapregény fináléjával: tudnivaló, hogy Alcott kiadói nyomásra végül férjhez adta önmagáról mintázott főhősét, művészi kompromisszumot kötve. Ezt Gerwig úgy fordítja át valami másba, hogy ne tagadja meg a forrásművet, mégis érvényesítse az eredeti alkotói szándékot – már ezért a csavarért érdemes volt a Kisasszonyokat újra leforgatni. Kétségtelen, kell a filmhez egy hangulat, amiben elviseljük, hogy egetrengető cselekmény tulajdonképpen nincs, és hogy a hét éves időugrás két végpontján kb. ugyanúgy néznek ki a szereplők.

Konjunktúrája van manapság a #MeToo-filmeknek, de a mindenképp becsülendő őszinte tisztázás szándéka mellett érzek ebben az egészben valami kapkodós túlkompenzálást is. Az üzenet legyen egyértelmű, el ne tévessze a kedves néző: a Botrányt teljes egészében, a Kisasszonyokat részben rontja el ez a hozzáállás (Meryl Streep, rád nézek). Gerwig mégis sokkal jobban jön ki az egészből, talán azért, mert volt mersze árnyaltan fogalmazni, mondandóját pedig stílusérzékével erősítette.