The Report / Sötét vizeken (2019)

írta Nikodémus

Ha mi már tehetetlenek vagyunk, az idő majd megérleli a változást, előbb-utóbb minden napvilágra kerül. Így gondolkodunk sokan, akik szokatlanul nehéz testi-lelki terhet cipelünk, s így gondolkodnak hőseink is, akik az Amerikai Egyesült Államok történetének legsötétebb titkait kutatják inkognitóban. Daniel J. Jones (Adam Driver) és Robert Bilott (Mark Ruffalo) szinte véletlenül kerül az események sodrába, elszántságuk pedig megrendíti a világ közvéleményét – de csak akkor, ha az eredményt napvilágra engedik.

Rejtélyes fordulatokra és titkos háttérhatalmak aknamunkájára apelláló, paranoiás XXI. századunkban nincs hiány az összeesküvés-elmélet-filmekből, melyek mívesebbje ügyesen lebegteti, hogy a „nagy megfejtés” a valóságban is létezik-e, vagy csak a főhős lassan megbomló elméjében. Efféle pszichologizálásra valós történetek esetében nincs mód, épp ezért tragikusan kijózanító film a CIA titkos fogolykínzásairól szóló The Report (A jelentés) és a DuPont óriásvállalat évtizedes vízszennyezését feltáró Sötét vizeken (Dark Waters). Szimbolikus összetartozásukat erősíti, hogy a játékidő során mindkét alkotás alaposan eltér a kezdetben felvázolt thriller-dramaturgiától.

Mindkét esetben egy kishivatalnok fog gyanút, mi több, eleinte vonakodva, csupán erőteljes felkérésre vállalják el a munkát. Elképesztő mennyiségű adat feldolgozása és rendszerezése következik, majd amikor felismeréseiket közzétennék, roppant méretű ellenerők mozdulnak meg. A valós alapokon nyugvó történeteket gyakran kiszínezi Hollywood; Scott Z. Burns és Todd Haynes rendezők esetében erről szó sincs: akkurátus forgatókönyvre építkeznek, árnyalt karaktereket formálnak, és bemutatják, mennyire egyhangú és kiábrándító az a munka, mely számukra rendeltetett. Hőseik a részletek emberei: szinte mániákus pontossággal citálják a szörnyű tettek minden aspektusát, dacolva a jelenkori társadalmat gyakran eluraló felszínességgel. S mindehhez alig vesznek igénybe külső segítséget: nincs nyomozócsapatuk, nincsenek kapcsolataik, nincsenek bőséges erőforrásaik. Szó szerint a nagy ellenfélből dolgoznak: kikutatják az elkövetők gondosan titkolt belső vizsgálatait, méréseit és jelentéseit, amik által a vállalat tulajdonképpen önmagát leplezi le. Szövetségeseik pedig alig akadnak: a sajtó hezitál vagy korrupt, a munkatársak hitetlenkednek, az utca embere hárít, a demokrácia választott képviselői pedig többnyire elegánsan félrenéznek.

Nyugtalanító élmény azzal szembesülni, hogy a némi önelégültséggel a földkerekség legjobbjaként nyugtázott társadalmi berendezkedésünk vészesen ingatag lábakon áll, és ezen nem segít elemi erkölcs, józan ész vagy az immár ódivatúnak tűnő modern nyilvánosság eszménye sem. Jones és Bilott vergődése tulajdonképpen erre világít rá, s felfedi, hogy procedurális jogrendszerünk tulajdonképpen az időhúzó vétkesek malmára hajtja a vizet. Legyen szó súlyosan megalázó kínzásokról vagy mélyen elhallgatott egészségkárosításról, a következmények velünk maradnak, akár évszázadokra.

Ha mi már tehetetlenek vagyunk, az idő majd megérleli a változást, előbb-utóbb minden napvilágra kerül – ígérte a Mester kétezer évvel ezelőtt. A tisztánlátás letaglózó tapasztalata eleinte megoszthatatlan; legyen hát erőnk rábízni magunkat az időre. Arra az időre, amely szétválaszt, csendesít és megérlel.

(Megjelent: A Szív, 2020. március)