A hihetetlen család 2. (Incredibles 2)

írta Nikodémus

Brad Bird és a Pixar előtt gigantikus akadály tornyosult, de legyőzték: A hihetetlen család második része felnő az elvárásokhoz, ügyesen építi tovább az első rész legendáriumát, számtalan poénnal nevettet meg – csak épp az a zsenialitás szorult ki belőle, ami elődjének minden percét áthatotta. Maga a film erről persze kevéssé tehet, hiszen mióta Irdatlanék első kalandját szűk másfél évtizede bemutatták, felnőtt egy egész generáció, a tömegkultúra léptéket váltott, a multiplexeket pedig elárasztották a szuperhősfilmek. A nagy össznépi túladagolásba pedig nehéz még egy okos találatot bevinni.

Képzeljük csak el: A hihetetlen család még olyan időkben készült, amikor a mozi képregényfilmes vonulatát épp csak Pókember és az X-Men sikere (no és Fenegyerek buktája) fémjelezte. Ehhez képest Bird végigzongorázta a szuperhőslét jóformán összes dilemmáját (illegalitás, kiöregedés, generációváltás, új kezdet – figyelem, Nolan korszakalkotó Batman-újragondolása csak egy évre rá érkezett), ráhúzta egy zajos és szerethető családi történetre (figyeljünk csak a szereplők szuperképességeire: mindegyik a családban elfoglalt szerepet/funkciót mintázza), és az egészet becsomagolta egy (retró)stílusos, fergeteges akciófilmbe. Annyira együtt álltak a csillagok akkor, hogy ebből a hátrányból a 14 évvel későbbi folytatás egyszerűen nem tud nyerni – de nem is kell, a Pixar szerencsére újra szebbik sequel-gyártó fényében tündököl.

Már a felütés is jól megfricskázza az utóbbi idők közvetlen-folytatásos (Batman Superman ellen, Star Wars: Az utolsó Jedik) és alternatív nézőpontra váltós (Pókember: Hazatérés) tendenciáit: az előző rész záróakciója flashback-es zárójelezéssel indul, majd kiderül, hogy az egész nem több, mint az ikonikus James Bond-felvezetések egyikének parafrázisa. Az író-rendező persze nem hagyja, hogy a további cselekmény leváljon a nyitányról: megtudjuk, hogy Irdatlanék közbeavatkozása egy csomó bonyodalmat szül, s a beszüntetett szuperhősprogram miatt hőseink kénytelenek egy motelben meghúzni magukat – mígnem érkezik egy gáláns ajánlat egy excentrikus milliárdostól. A Devtec kissé őrült testvérpárosa merész tervet vázol az önbecsülésüket vesztett köpenyeseknek: reklámarcként, bekamerázva kezdjenek el tevékenykedni, amivel a közhangulatot megfordítva elérhetnék, hogy megváltozzon az őket betiltó törvény. Igen ám, csakhogy a cégvezető a nemes feladatra Nyúlánykát (Holly Hunter) választja, Bobra (Craig T. Nelson) pedig vár az otthoni gyereknevelés randibánat-kezeléssel, matekházival meg pelenkázással.

Ez a szerepcsere – valamint a legkisebb csemete, Furi (Eli Fucile) képességeinek felfedezése – rengeteg vicces pillanatot hoz a filmnek (amely tulajdonképpen kicsit vissza is él a cukiságfaktorral), ügyesen reflektálva a manapság gyakran problémásként emlegetett férfi-nő viszonyra. Közben felbukkan egy gonosz (Démonitor), valamint egy sor másodvonalbeli képregényhős, ám a gyerekekkel együtt sajnos mind csupán pár ecsetvonással megfestett papírmasé-figura marad. Volna itt még két felvetés, amely többet érdemelne: a hamarost álláskereső ügynök mondja Parréknak a betiltásra való indokként, hogy a kormány nem szereti, amit nem ért, illetve a tévéhipnózissal delejező főellenség ad elő egy izgalmas monológot a popkultúra elkényelmesítő, népbutító hatásáról. Ha e felvetéseket Bird továbbviszi, hangsúlyosabb társadalmi üzenete lehetett volna a filmnek, de mindkét megjegyzés úgy sikkad el a nagy rohanás közben, mintha fel se vetődött volna. Apropó, rohanás: A hihetetlen család 2. szinte már JJ. Abrams-i szinten pörög, ami a felfokozott kortárs igényeket biztos kiszolgálja, ám így nem jut idő a karakter-árnyalásra. Mindenesetre a tempó ápol és eltakar – ahogy a Marvel-módra kétpercenként érkező viccelődés is. Utóbbit nem bánjuk, előbbiből kicsit visszavehettek volna.

S akkor a kötelező körök: a látvány fenomenális (még a kiváló első részhez képest is döbbenetes a fejlődés), a textúrák, mozdulatok, árnyék-fény arányok stimmelnek, az akciók – ha már ilyen sok van belőlük – rendre ötletesek és dinamikusak, a cselekmény grandiozitása pedig most is egy élőszereplős kalandfilmét idézi. A film nézése közben itt van velünk James Bond és a Jetson család, Michael Giacchino filmzenéje megint lúdbőröztet, a kaland újra elkápráztat. A hihetetlen család 2. méltó a cég lassan kopó nimbuszához: önfeledt és szórakoztató élmény, de nem tud átütő lenni.