Az Androméda-törzs (The Andromeda Strain, 1971)

írta Nikodémus

A 2008-as minisorozat-verzióról itt írtunk.

Michael Crichton már félévszázada is le tudott írni olyasféléket, amikre Hollywood azonnal ugrott. Nem csoda: a többségükben rendkívül egyszerű, gyakran a kortárs valóságot legalább egyszer megcsavaró alapötletek kiváló high-conceptként működnek egy filmes adaptációhoz. A Jurassic Park vagy a Westworld még a kanyarban sincs, amikor emberünk egyik írásában már földönkívüli támadásról fantáziál – egy halálos vírusról. Megfilmesítésre való téma, ugye?

Hát nem egészen… az ötvenes évek látványos szörnyfilmjei, illetve az erősen pszichologizáló scifi-hullám jórészt a hidegháborúra, illetve a tudatalatti manipuláció rettenetére reflektált, de egy titokzatos vírus? Nem lehet behelyettesíteni sem az oroszokkal, sem elménk zegzugaival, mégis, Robert Wise, az addigra már többszörösen sikerfilm-gyáros (West Side Story, A ház hideg szíve, A muzsika hangja, Star!) rendezőiparos fantáziát látott Crichton szövegében. A Universal 250 000 dollárért hajlandó volt megvenni a jogokat, és Nelson Gidding forgatókönyvíróval együtt nekiálltak szkriptté gyúrni az alapregényt. Mindketten hűek akartak maradni a szerintük kiváló alapanyaghoz, Gidding viszont azt javasolta, az egyik tudóskaraktert változtassák nővé. Wise eleinte tiltakozott, mert valamilyen Raquel Welch-féle cicababára gondolt, de aztán írótársa meggyőzte, sőt, ismerősi körében nagy sikert aratott az ötlet megszondáztatása.

Wise jól érezte, hogy legalább kétféle közönségnek kell eladnia a filmet: az egyik réteg rajongani fog a kamaradráma-szerű izgalmas dialógusokért, a többiek pedig elámulnak a csodálatos látványvilágon. Utóbbihoz a 6,5 millió dolláros összköltségvetésből 300 000 zöldhasúért felépítették a teljes díszletet (a külsőket amúgy Texasban forgatták), és a korai számítógépes technikák, illetve bőséges kísérleti filmes tapasztalatok birtokában megpróbálták a lehető leghihetőbben ábrázolni az idegen létformát. A legjobbat kérték fel hozzá: Douglas Trumbullt, a 2001: Űrodüsszeia legendás makettesét. Crichton egyébként ellátogatott a stúdióforgatásra (nem más, mint a fiatal Steven Spielberg kalauzolta!), s ha már ott volt, beugrott egy szöveg nélküli szerepre. Ő maga később bevallotta, hogy regényének tudományos megalapozottsága jórészt techno-blabla; Giddingnek pedig alapos forráskutatást kellett végeznie, hogy valamennyire hihetővé tegye a párbeszédeket.

A film az akkoriban divatos visszaemlékezés-kerettel indít, szóval már pár perc után tudjuk, hogy bármi is történt abban a titokzatos kisvárosban, az emberiség végül túlélte a kataklizmát. Wise ezzel is jelzi, hogy nem a katasztrófafilmes kulissza érdekli, hanem főhőseinek a rendkívüli helyzetre adott válasza. Mai szemmel kissé ráérős tempóban, de élvezetesen peregnek az események egészen a tudóscsoport összeverbuválásáig; onnantól viszont rendesen belassul a tempó. Bőven van időnk elmerülni a szupertitkos létesítmény felépítésében, amelyet hasonló vis maior esetekre hoztak létre. A retró-futurisztikus kulisszák között még izgalmasabb az a lassan kibontakozó, ám tapintható feszültség, amit tudósaink bizonytalansága okoz. Kissé tanácstalanul diskurálnak, a néző pedig velük kérdez: honnan jött ez az egész? Mióta tart? Micsoda pontosan ez a lény? Milyen hatása lesz ránk? A kínosan hosszan kitartott fertőtlenítési eljárások (s közben egy-egy blazírt poén) épp ezt a célt szolgálják: főszereplőinkkel együtt a néző is egyre izoláltabb helyzetbe kerül, s mind jobban a végére akar járni ennek az egésznek.

Karaktereink végig próbálnak teljesen racionális döntéseket hozni, ettől kicsit sótlannak tűnnek, ám Az Androméda-törzs valódi ízét épp ez adja: eljátszik egy ijesztő lehetőséggel, és érzelmeskedés helyett inkább elgondolkodtat életről-halálról, az emberiség törékenységéről. Persze a fináléban megkapjuk a vágyott akciót is, ami épp olyan, mint egy jó krimi végkifejlete: tempós, elegáns, és még oda is szúr egy picit a fősodratú álomgyári dramaturgiának. A tudományos közmegegyezés szerint is meglepően akkurátus film szerény bevételt termelt (költségeit nagyjából megduplázta), s mind ambícióiban, mind igényességében messze lekörözi a 37 évvel későbbi, összecsapott minisorozatot.