0

Az első áruló (Il Traditore, 2019)

írta Nikodémus

Rövid időn belül már másodszor érkezik olyan film a mozikba, melynek kulcsjelenetében énekel a főhős. A Házassági történet spontán karaoke-ja egy válófélben lévő férj bánatát sűrítette megrendítő pillanattá, ezúttal a keserű megbánás van soron: Tommaso Buscetta (Pierfrancesco Favino) élete egyetlen döntés nyomán fenekestül felfordul, s azóta nincs nyugta. Ő ugyanis Az első áruló, aki felfedte a szicíliai maffia titkait. Ez a címe Marco Bellocchio nagyszabású, itthon március közepén bemutatott filmjének is, amely évtizedeken, óceánon és számtalan bírósági tárgyaláson keresztül kísér végig egy olyan embert, aki övéi ellen fordult.

A „két világ keresztapájának” is becézett férfi hátulgombolós kora óta a Cosa Nostra tagja: ügyet intéz, védelmi pénzt szed, és ha kell, leckéztet – szomszédot, kiskereskedőt, gyárigazgatót. A film nyitójelenetében hatalma teljes fegyverzetében látjuk: egy Palermo-i titkos összejövetelen vesz részt a maffiacsalád beavatott tagjaival. Villan a fényképezőgép, a többiek éljeneznek a tűzijáték láttán, őt azonban nem érdekli az ünneplés, gondterhelt: heroinnal belőtt fia szégyent hoz rá, miközben rokonsága igyekszik úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Hamarosan megtudjuk, aznap éjjel a szűk család a tengerentúlra szökik. Szülőföldjén ezután véres leszámolás veszi kezdetét (mások mellett az ő rokonsága is célpont), ám ő marad Dél-Amerikában. Letartóztatás, kínvallatás, majd egy öngyilkossági kísérlet következik, míg végül a brazil hatóságok kiadják Olaszország államügyészének. Giovanni Falcone (Fausto Russo Alesi) valamiképp szót ért a vele szemben ülő maffiózóval, aki hosszú vívódás után úgy dönt, beszélni kezd. S a több ezer oldalon át tartó vallomás beláthatatlan következményekkel jár: egyrészt megkezdődik a történelem leggrandiózusabb maffiapere, másrészt hősünk űzött vaddá lesz, aki többé sehol sincs biztonságban.

Bellocchio veterán olasz rendezőként láthatóan saját népének készíti filmjét. Egyrészt nem terheli részletekkel nézőjét: a felvezetésben egymást érik a nevek, a dátumok és a helyszínek; az eligazodáshoz bizony kell némi előzetes tájékozottság az olasz bűnügy történelmében (segíthet a Netflix Our Godfather című remek dokumentumfilmje). A leszámolások pergők és sokkolóan véresek, jelezve, mennyit ér az emberi élet a megvaduló maffia számára. Hogy főszereplőnk hogyan viszonyul mindehhez? Kérdéses, Bellocchio pedig jótékonyan homályban hagyja a válaszokat: Buscetta szenvedélyesen védelmezi családját, elgyászolja meggyilkolt hozzátartozóit, ugyanakkor tudjuk róla, hogy egykor ő maga is ugyanilyen kegyetlen maffiavezér volt.

A film nagy érdeme, hogy Scorsese Az ír-jéhez hasonlóan nem idealizálja hősét, hanem megpróbálja őt összetett jellemként ábrázolni: mi vihette rá, hogy végül megtörje a hallgatás törvényét? Megbánás? Csalódottság? Bosszú? S bele lehet tanulni egy teljesen másik, tétlen életbe, melynek minden pillanatát szövetségi ügynökök és testőrök hada vigyázza? Buscettát ugyanis nem tudta megvédeni az olasz rendőrség: tanúvédelmi program keretében Amerikába utazott, és álnéven haláláig ott élt. Közben szülőhazájában ellentmondásos sztárrá nőtte ki magát: a titokzatos fantommá, akiről tudósítások, újságcikkek, tévéhíradók ezrei szólnak. Megvetik és gyűlölik, csodálják és bálványozzák, megérteni azonban alig akarják. Jellemző felfogására, ahogy az államügyésszel közösen kidolgozzák tanúskodásának morális alapját: igazából azok a maffia ügyének valódi árulói, akik viszályt szítanak és kábítószerekkel kereskednek, gyerekeket és asszonyokat öletnek. Szofisztikált önfelmentés vagy becsülendő kiállás?

Rendezőnk okosan nem foglal állást, inkább bemutatja a per társadalmi kontextusát: sokan máig úgy gondolják Dél-Olaszországban, a maffia megélhetést ad, rendet tart, és megvéd. A film nem hallgatja el azt sem, hogy Buscetta néhány vádpontjában kudarcot vall: a II. világháború óta változatos pozíciókban feltűnő kereszténydemokrata politikus, Giulio Andreotti (Giuseppe Di Marca) maffiakapcsolatait nem sikerül bizonyítani.

Az első áruló cselekménye néhol döccen ugyan, játékideje kicsit hosszabb a kelleténél, képi világa pedig egy közepes tévéfilm ambícióit tükrözi, főszereplőjéhez azonban mindvégig hűséges. Ahhoz az emberhez, aki egykoron két világ ura volt, ám most sem a fizikai üldöztetés, hanem bűnös mulasztásai kísértik. Kínzóbb fogság ez minden börtöncellánál – a kör bezárul.

(Megjelent: Új Ember, 2020. március)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *