Vírus (Outbreak, 1995)

írta Nikodémus

Ha már koronajárvány van, néha jól esik egy kicsit katasztrófa-turistáskodni – persze szigorúan csak virtuálisan, otthon maradva. Valami ilyesféle élményt kínál az idén 25 éve bemutatott Vírus című film újranézése, melyet az év egyik nagy kasszasikerének szántak, ám annál nagyobb volt a bukás, amint az első bevételi adatok elkezdtek csörgedezni. A stúdió amúgy jól érzett rá a közhangulatra: a kilencvenes években az akciófilmek le-, a katasztrófafilmek felfutóban voltak, amihez egy ütős színészgárdát és egy valós történeten alapuló regényt hozzátéve akár meg is lehetett a siker receptje. Hát, másképp sült el…

Afrikában járunk a hatvanas években, egy kis faluban. A lakók különös, remegéssel, lázzal járó és gyors halállal végződő betegségben szenvednek, amely elképesztő sebességgel szedi áldozatait. Érkezik pár katonaorvos felderíteni a helyzetet, majd beszámolójuk után a helyiek segélycsomag helyett egy jókora bombát kapnak a nyakukba – az amerikai kormány így gondolta megállítani a hírhedt Motaba-vírus terjedését. A sokkoló nyitójelenet után 28 évvel Sam Daniels virológust (Dustin Hoffman) Zairébe küldik megfigyelni egy gyanúsan gyorsan terjedő betegséget. Társaival (Kevin Spacey, Cuba Gooding Jr.) gyorsan felismerik a helyzet komolyságát, Daniels közvetlen felettese, Ford tábornok (Morgan Freeman) azonban kevéssé hallgat a kissé egzaltált virológusra. Hősünknek ugyanekkor házasságának széthullását is kezelnie kell (a feleség szerepében Rene Russo), nem csoda, ha kicsit becsavarodik, és a szokásosnál jobban paráztatja környezetét. Közben látunk egy mellékszálat kibontakozni egy kismajom Amerikába érkezéséről (gazdája állatkereskedésbe adná, végül elengedi egy parkban), aztán tényleg kitör a pánik: a rejtélyes betegség megjelenik az Egyesült Államokban.

Richard Preston Jr. Halálzóna (The Hot Zone) című tényregénye nagyon kapós volt akkoriban: a 20th Century Fox már korábban elkezdett fejleszteni egy egészestés mozit a könyv alapján. Megnyerték hozzá Robert Redfordot és Jodie Fostert, rendezőnek pedig Ridley Scottot, de a Laurence Dworet és Robert Roy Pool által papírra vetett forgatókönyvet alaposan át kellett írni (Ted Tally végezte el a munkát). Harrison Ford beleolvasott a szkriptbe, de nem kért belőle (ugyanígy tett Mel Gibson, Sylvester Stallone, illetve Meryl Streep, Sharon Stone és Robin Wright is), Wolfgang Petersen és Dustin Hoffman azonban igen, így a tervezet át is vándorolt a Warner Brothershez. Petersennek amúgy is volt affinitása a hasonló témákhoz: előszeretettel rendezett valós vagy kitalált krízishelyzetekből thriller-dramaturgiájú katasztrófafilmeket (Das Boot, Célkeresztben, később Az elnök különgépe, Viharzóna), majd újraforgatta a műfaj egyik legendás alkotását is (Poseidon).

Dustin Hoffman azelőtt sosem játszott világmegmentő akcióhőst, át is írta kicsit a saját figuráját, Petersen viszont örült a drámai alakításokon iskolázott színész javaslatainak, mert több suspense-t vitt a karakterbe. A főgonoszt eredetileg Joe Don Baker játszotta volna, de a forgatás megkezdése után nem sokkal lecserélték Donald Sutherlandre, aki azonban más kötelezettségei miatt csak késve tudott csatlakozni a kaliforniai forgatási munkákhoz. Ami a fertőzést hordozó majmot illeti, az feltűnt később Ross vállán a Jóbarátok sorozatban. Végül az eredeti Fox-os filmterv is megvalósult annak elszánt producere, Lynda Obst révén: a regényből tavaly hű minisorozat-adaptációt forgatott a National Geographic.

A Vírus tulajdonképpen felvonultatja a katasztrófa-filmek és a kilencvenes évekbeli hollywoodi látványmozik összes bevált fogását: a sztori nem túl erős, de legalább szappanoperás hangoltságú (lásd Hoffman és Russo civakodását – s persze kibékülését); van egy tudósemberünk, aki kongatja a vészharangot, de senki sem hisz neki; és persze ott vannak a csúnya katonai vezetők, akik már megint valamit sunyin eltitkolnak a járvány kapcsán. Utóbbit jól adja Sutherland (később kissé bele is merevedve ebbe a szerepbe), ám az igazán érdekes Freeman alakja, aki legendásan pozitív figurákat szeret alakítani, itt viszont egy lavírozó, ellentmondásos karaktert játszik. A forgatókönyv akciófilm-eredete átsejlik a kész munkán is: van egy dramaturgiailag különösebben nem indokolt, mégis túlhúzott szekvencia, amiben kulcsszereplőink helikoptereken hajkurásszák egymást. Csavar csak annyi van a dologban, hogy a főhős helyett ezúttal a főgonosz az, akinek repülésiszonya van. Logika amúgy nem sok szorult a filmbe: bár próbálták látványos külsőségekkel (védőruhák, oxigénsátrak, katonai közbelépés) illusztrálni a valószerűséget, egy vírusjárvány szakszerű kezelése nem egészen efféle lépéseken keresztül történik. Az már csak ráadás, ahogy Petersen (különösen a játékidő elején) szinte parodisztikusan hangsúlyozza a cseppfertőzéses terjedés veszélyeit.

A nagyjából 50 millióba kerülő, hazájában tavasszal bemutatott Vírus biztonsággal behozta költségeit, és 67,7 milliót termelt Amerikában (világszinten azóta 190 milliót), a kritikusok azonban langyosan fogadták az izgalmasan induló, de aztán gyorsan ellaposodó cselekményű filmet. Ma már mosolygunk a foghegyről odavetett anti-PC beszólásokon, a meglehetősen egyszerű karaktereken és az obligát happyenden, amely során tényleg szinte minden fontos szereplő megmenekül, illusztrálva, hogy két évtizede az igazán nagy sztárok egyszerűen nem halhattak meg az álomgyárban. Hol van még Soderbergh Fertőzésének hideg realizmusa…