Az utolsó óra – Tőrbe ejtve / Az ír

írta Nikodémus

Bűnről beszélni csak annak teljes mélységeit érintve érdemes – még filmen is. Ha nem így teszünk, marad az akcióközpontú matiné: a Rex felügyelő és a Helyszínelők világa, ahol hiába borzongunk (no annyira azért nem), minden epizód hiánytalan feloldozást hazudik a nézőnek. Jól tudja ezt Rian Johnson és Martin Scorsese, s nem maszatolnak: legújabb filmjeikben kíméletlenül a triviális bűnfelfogás mélyére ásnak – csak bírjunk kikecmeregni.

Fájdalmasan kevesen próbálkoznak manapság egy klasszikus detektívtörténet míves filmrevitelével – a Hollywoodban mostanság grasszáló szuperhősök tulajdonképpen ezt a műfajt is megölték. Jelentős vállalást tett hát Rian Johnson, aki három kiváló függetlenfilm (Beépülve, The Brothers Bloom – Szélhámos fivérek, Looper – A jövő gyilkosa), néhány sorozatepizód-rendezés (Breaking Bad – Totál szívás) és egy bőséges költségvetésű látványmozi (Star Wars: Az utolsó Jedik) után egy igazi régivágású nyomozósfilmet forgatott le. A már címében is csavaros Tőrbe ejtve (Knives Out) a műfaj legszebb hagyományait kelti életre, s egyúttal elegáns könnyedséggel ki is figurázza azokat. Arisztokrata nagycsalád, középpontjában az idős pátriárkával (Christopher Plummer); születésnap, majd hirtelen halál; a rejtélyes tetthelyre pedig éles eszű nyomozó érkezik (Daniel Craig), hogy a gyászoló rokonok indítékait firtassa. Eddig rendben is volnánk, akár Agatha Christie vagy Sir Arthur Conan Doyle is írhatta volna a cselekményt. Csakhogy a forgatókönyv Johnsoné, aki elképesztő stílusérzékkel dobálja nézőjének a krimi-irodalom nagyjaira utaló gesztusokat, miközben óraműpontossággal épít feszültséget. Kissé szemtelen, de rettentően szórakoztató.

A játékidő második órájában azonban arra leszünk figyelmesek, hogy filmünk rútul becsap minket: az alaposan bemutatott nyomok zsákutcába vezetnek, a nagy lendülettel előkészített fordulatok elmaradnak, szereplőink pedig (igazi sztárgárdát láthatunk) elvárásainkkal ellentétesen cselekszenek. No nem mintha félredobnák a logikát: döntéseik megindokolhatóak, a néző viszont egyre kíváncsibb, mi lesz ennek az egésznek a vége. Hát persze, hogy egy alapos meglepetés, de nem a szokásos „ki tette”-válasz (azért ezt is megkapjuk), inkább afféle társadalomkritika, mely – milyen ironikus – úgy bírálja a posztmodern irányvesztettséget, hogy többrétegű kirakósként maga is annak formáját ölti.

Legyenek akármilyen briliánsak, a 77 éves Scorsesének már se ideje, se kedve nincs hasonló tiszteletkörökre: valós alapokon nyugvó filmjében, melynek története átfogja Amerika történelmének utóbbi negyven évét, mindvégig a bűn lélekromboló hatását vizsgálja. Az ír (The Irishman) főhőse, Frank Sheeran (Robert De Niro) egy hússzállító cég sofőrjeként sodródik bele fokozatosan az ötvenes évek maffiájába, s mire föleszmél, ő lesz Russell Buffalino (Joe Pesci) legfoglalkoztatottabb végrehajtó embere. Hamarosan képbe kerül Jimmy Hoffa hírhedt szakszervezeti vezető is (Al Pacino), aki a hatvanas évek Amerikájában komoly hatalmi tényezővé válik – szintén némi takargatnivalóval. Az ő hármasuk köré épül fel Scorsese ráérősen építkező, hangulatával mégis rabul ejtő filmje, melynek maratoni játékideje vagy a számítógépes színész-fiatalító eljárás körüli hírverés ne riasszon el minket: nagyszabású történetével rendezőnk ezúttal korábbi maffiafilmjeihez képest is új szintre lép. Noha ő maga veterán színészeivel együtt csúcsformáját futja, a kulcsszereplő mégis a velejéig romlott rendszer, amiből egyszerűen nincs kiút.

A Nagymenők, a Casino (s talán A Wall Street farkasa) még romantikus bájjal mutatta be a bűnözést. Itt erről szó sincs: a védelmi pénzek beszedése, a konspiratív találkák, a hűség folytonos bizonygatása és a számtalan véres bérgyilkosság egyáltalán nem menő. A legcsekélyebb mértékben sem. Sheeran tragédiája, hogy épp ezt nem érti meg: tartozni akar valahová, egzisztenciát szeretne, s kivívja a körülötte állók tiszteletét – egyvalakit kivéve.

Az utolsó óra a kíméletlen aratásé: a nagyfőnökök sittre kerülnek, megőrülnek, nyomorékká válnak. Haláluk megváltás, hiszen számukra maga a földi lét vált pokollá. Emberünk mindenkit túlél, ám feleslegesnek érzi magát, mivel a világ, amiben egykor otthonosan mozgott, már rég elmúlt. Élő kárhozatban ég, de képtelen megbánást érezni, mivel bűntudata sincs: hite romokban. Helyette mi gyónnánk megrendülten, könnyezve. És a szenvtelenül ketyegő idő lassan utoléri – őt is, minket is.

(Megjelent: Új Ember, 2020. január)