írta Nikodémus
Hiánypótló alkotás készült a magyar történelem egyik kevéssé közismert, szomorú fejezetéből: a magyarországi szerzetesrendek erőszakos feloszlatásáról és internálásáról. A Magyar Passió címen november 4-én bemutatott egészestés játékfilm a történelmi események bemutatásán túl feltárja az áldozatok megpróbáltatásait és a kommunizmus ördögi természetét is.
írta Nikodémus
A múlt sok mindenre jó, többek között elmerülni benne, vágyakozni rá, és pajzsként használni a gyakran szörnyűnek érzett jelen ellen. Nevezhetjük nosztalgiának vagy eszképizmusnak, a filmvilág gyakran él ezzel a trükkel, főként olyan időkben, amikor a kortárs társadalmi-kulturális viszonyok nem éppen a legideálisabbak. Feltehetnénk a kérdést persze, hogy ezek egyáltalán mikor voltak “ideálisak”, két filmünk azonban nem megy ilyen mélyre: az Ásatás (The Dig) és A kapitány küldetése (News of the World) nagyrészt megelégszik a felidézett kor feletti merengéssel, enyhe kultúrkesergés kíséretében.
írta Nikodémus
Különös pályát rajzol az élet egy-egy filmnek, befolyásoló tényezőből pedig akad jónéhány mostanság. A tavalyi Velencei Filmfesztiválon Ezüst Medvét, az idei César-gálán pedig három további díjat nyert Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy (J’accuse) ugyan jórészt a koronavírus-járvány miatt késett csaknem egy évet a magyar mozikból, igazi érdekessége azonban a rendezője: Roman Polanski. Szeptember közepétől végre itthon is megtekinthetjük a lengyel mester legújabb filmjét, amely mindkét, imént említett filmfesztiválon heves indulatokat keltett, holott első pillantásra nem tűnik többnek egy régmúltba vesző történelmi per felidézésénél.
írta Nikodémus
Bő három évtizede már, hogy a dél-amerikai szappanoperák megjelentek a hazai televíziózásban, s miközben a rendszerváltozás mámorító szabadságában hol hüledezve, hol felháborodva néztük őket, szépen elvégezték munkájukat közgondolkodásunkban. Hatottak beszédmódunkra, névadási szokásainkra, és ami a legfontosabb, sajnos eltanultuk belőlük azt a tehetetlenséggel vegyülő teátrális érzelmeskedést, ami társas kapcsolatainkban csak fokozza, s nem oldja a problémát. A mesés-varázsos dél-amerikai kontinensről persze leegyszerűsítő, s így hazug kép ez; legutóbb két hazai mozibemutató kapcsán győződhettünk meg erről. Koronavírus ide, kultúr-ínség oda, a nyár két legizgalmasabb premierjének ígérkezett az Egy nő láthatatlan élete és az Ema.
írta Nikodémus
Manapság közkeletű (s mélyen leegyszerűsítő) értelmezésként él a közvéleményben, hogy a szabadság nem más, mint végtelen lehetőségek azonnal kihasználható tárháza. Társadalmi keretekről, erkölcsi megfontolásokról vagy a tények tiszteletéről alig hallani, és immár három nemzedék közös élménye, hogy a szabadság kiküzdendő érdem helyett hétköznapi valóság. Többek között ennek veszélyeiről gondolkodtat el két, nemrég bemutatott film, nézőjét a másfél évszázaddal ezelőtt berobbant tudományos-technikai forradalom hőskorába repítve.
írta Nikodémus
Amikor azt hittük, holokauszt-témában nem lehet már újat mondani a mozivásznon, jött Nemes Jeles László filmje, a Saul fia, s megérdemelten vívta ki a világ megrendültséggel vegyes csodálatát. Köbli Norbert forgatókönyvíró és Szász Attila rendező (A berni követ, Félvilág) legújabb közös tévéfilmje nem tör hasonló magaslatokra, az Örök tél mégis mérföldkő a kommunizmus rémtetteiről szóló mozgóképek lassan gyarapodó sorában, mert végre nem magyaráz, hanem megmutat.
írta Nikodémus
Különös helyzet, hogy két, egyaránt Oscarra hajtó, ám egymástól gyökeresen különböző film kapcsán arról kell írnom, mindkettő visszautal saját ihlető könyvére. A legsötétebb óra és a Viszlát, Christopher Robin az a fajta film, ami átélése közben exkluzív elégedettség-érzéssel tölt el, lepörgése után viszont nem szabad elgondolkodni rajta, a következő díjszezonra pedig tuti, hogy elfelejted. Igen, a könyv mindkét esetben javallottabb és időtállóbb élmény.
írta Nikodémus
Túl véres volt nekünk, közép-európaiaknak a XX. század ahhoz, hogy naivan (avagy cinikusan) legyintsünk egy-egy újabb népirtás hírének hallatán. Kegyetlen tudás ez, mely mögött zsigeri ellenszenv, érthetetlen indulatok és megannyi, tragikusan megfeneklett megbékítési kísérlet keserű megtapasztalása rejlik. Talán ezért érzünk innen, a Kárpát-medencéből is kitüntetett rokonszenvet az örmény nép szakadatlan kálváriája iránt, melynek egyik legtragikusabb fejezetét most végre nagyvásznon is elmesélik. Kirk Kerkorian emigráns üzletember, Terry George, a Hotel Ruanda rendezője, illetve Christian Bale, Oscar Isaac és Charlotte Le Bon színészek fogtak össze, nehogy az első világháború törökök által végrehajtott örmény népirtása feledésbe merüljön. A nálunk augusztus derekán bemutatott Az ígéret tehát dicséretes vállalkozásból született, fontos film, még ha nem is olyan emlékezetes, mint amilyen lehetne.
FilmDROID