Röviden: Vaják / Alapítvány / A korona

írta Nikodémus

Vaják (The Witcher) – 2. évad – A Netflix nagy pénzekkel megtámogatott Trónok harca-utánzatának első évadát immár egy koronavírus-járvány és egy csomó produkciós probléma választja el tőlünk, és amíg a bevezetést lehetett mentegetni azzal, hogy a forrásműveket jegyző Sapkowski novelláiból szemezget, most már nem volt pardon. S persze az újdonság ereje is fakult, így a fogadtatás most sokkal ellentmondásosabb. Pedig meglepően jól sikerült az újabb 8 epizódra való, s nagyjából az első regényt alapul vevő folytatás – persze csak ha eltekintünk az adaptációs problémáktól. Az első évad felesleges időugrálása szerencsére a múlté: a nyitóepizód okosan számba veszi a múltbéli finálé következményeit, és új utakra indítja főszereplőinket. Ezek közül Yenneferé (Anya Chalotra) a kuszább, Geralté (Henry Cavill) és Cirié (Freya Allan) pedig a szappanoperásabb, de legalább egyenes vonalakon haladunk – mégha néha meg-megtorpanva is. Van idő belakni a vajákok elrejtett otthonát, elmélyedni kicsit a misztikumban, végére járni egy fenyegető rejtélynek (hogy aztán a megoldást jól a szájunkba rágják), és ez biztató. Ami kevéssé, az az, hogy a nyomozás elég döcögősen halad, és noha a végére összeáll a kép, jobban is lehetett volna ütemezni a fordulatokat. A regény ismerői minden bizonnyal kitérnek a hitükből, hiszen a produkció jókorát csavar az eredeti cselekményen, de a lényeg így is átjön: mindenen kívülálló (s imígyen jellegzetesen közép-európai) figuránk végre elkezd kötődni egy jónak tűnő ügyhöz. Ja, és a Trónok harca-faktor is megérkezett: némi ügyetlenkedő pletykálkodással a fináléra sikerül az összes főbb játékost (varázslók, elfek, északiak stb.) főszereplő-triónk ellen hangolni. Ügyes húzás.

Alapítvány (Foundation) – 1. évad – David S. Goyerék és az Apple TV+ súlyos terhet vállaltak magukra Asimov klasszikusának filmre vitelével, és bár az első három rész után bizakodó voltam, igazából eldönthetetlen, sikerrel jártak-e. A látványvilág pazar, a színészek nagyjából elsőrangúak (sajnos pont két kulcsfigura megformálója – Lou Llobell és Leah Harvey – teljesít kissé alul), és még az eredeti gondolatiság néhány elemét is sikerült átmenteni a sorozatra, de minden könyvrajongó készüljön fel: a sorozathoz engedjük el a regényeket. Már csak azért is, mert az első alapítvány kézenfekvő módon adódó terminusi kalandjait ki kellett egészíteni legalább még egy szállal: a birodalmi hanyatlás érzékeltetésével, amihez az alkotók szerencsés érzékkel a császári udvart és az uralkodó-triászt választották. Megkapó, ahogy a császár (Lee Pace) a megingást érzékelve elkezd utazni birodalmában és egy vallási tapasztalat révén megrendítő felismerésre jut; ahogy a fiatal uralkodó-klón (Cassian Bilton) lassan rádöbben önnön különbözőségére, és hogy ez mit okoz “bátyjaiban.” Ami a galaxis peremén zajló eseményeket illeti, az első válság kitart a fináléig (ügyesen tették akciódúsabbá az agresszorok szálát egy téridőben ugráló űrhajóval), ám az utolsó rész kínos hegyibeszédei (Hari Seldon – Jared Harris – tanárbácsis türelemmel elmagyarázza nekünk, miben kéne hinnünk), teátrális nagyjelenetei (lásd a birodalmi szolgálót) és könnyes búcsúzásai (egy valószerűtlenül, szinte már Dűnésen kék szemű karakterrel…) emlékeztetnek minket arra, hogy mégiscsak egy bevételvadász, simára polírozott hollywoodi csúcsterméket nézünk. No és az utolsó jelenet? Sajnos a legrosszabb Goyer-Abrams blöfföket idézi…

A korona (The Crown) – 4. évad – Várható volt, hogy a Netflix prémiusorozata akkor fog ismertségi szintet ugrani, ha Peter Morgan II. Erzsébet uralkodását feldolgozó történelmi fikciója Dianához ér. Így is lett, amihez csak hozzáadódott Harry herceg és Meghan Markle sokféleképpen minősített szappanoperája a királyi családdal. Az enyhén szólva ellentmondásos légkör nem segített a sorozat megítélésén – ha csak a “bármilyen hírverés hírverés” ősi bölcsességét nem vesszük –, amelynek azonban még mindig megvannak a maga erősségei. Ami a szereplőgárdát illeti, a producerek képtelenek hibázni: a fiatal Diana hercegnét életre keltő Emma Corrin igazi meglepetés, összjátéka Károly herceggel (Josh O’Connor) és a többiekkel fenomenális. Félő volt, hogy a sorozat a Diana-kultuszt kihasználva átmegy olcsó szappanoperába, de Morgan-ben szerencsére volt annyi tartás, hogy nem engedett a kísértésnek, ehelyett alig bújtatott társfőszereplővé tette Margaret Thatcher miniszterelnököt (Gillian Anderson), aki alapvetően megváltoztatta Nagy-Britanniát (saját önképével együtt), és csatlakozik az ellentmondásokat erősítők táborához. A korábbi évadokhoz képest ezúttal magasabbra csapnak a történelem fikcionalizálását firtató indulatok; ez egyszerűen azért van, mert Diana története immár a popkulturális közelmúlt, s egyrészt minden dramaturgiai igazítás (“hamisítás”) jobban szemet szúr, másrészt mindenki a saját vélt igazságát kéri számon a sorozaton. Morgan igazi realistaként nem titkolja, hogy rühelli a monarchia intézményét, ám azt sem, hogy tiszteli a királyi család tagjait – legyenek mégoly esendőek. Nagyívű drámája finom szimbolizmusból, apró rezdülésekből, tűpontos mondatokból és kiváló színészi alakításokból építkezik – érdemes maradni az idén érkező ötödik évadra.